A negyvenes évek elején megújult Magyar Építőművészet 1943. évi utolsó számát Győr építészetének szentelte. Éppen kerek kétszáz éve volt akkor, hogy a város Mária Terézia királynétól szabad királyi rangot kapott. Azóta újabb ötven év telt el és a Magyar Építőművészet ismét önálló győri számmal jelentkezik.
Bár az ország háborúban állt, a Győr építészével foglalkozó folyóiratszámot mégis derűlátás jellemezte: az építészek a város jövőjéről, értékeiről írtak és a fejlődés esélyeit latolgatták.
Ma 1996-ot írunk. Megint elmúlt egy fél évszázad: a város megnőtt, és átalakult. Weichinger Károly elképzeléseiből nem egy ötlet megvalósult, az ismertetett korai modern épületek pedig azóta a városkép megszokott részeivé válnak, melyeket a becses építészeti emlékeknek kijáró gondossággal óvunk és tisztelünk. Emellett a múlt megítélése önmagában is sokat elárul - építészeti jelenünkről is.
Előre kell bocsátanunk, hogy ami az elmúlt ötven évet illeti, Győr a szerencsésebb városok közé tartozik, hiszen főbb építészeti jellegzetességeit ez idő alatt is sikerült megőriznie. A település eszmei központja máig a Káptalandomb maradt. Ez a kavicsból összehordott törmelékhalom, aprócska magaslat a Duna és Rába összefolyásánál, melyen már Kr. születése előtt öt évszázaddal erődítést emeltek a kelták az itt található gázló védelmére, kultúrák rétegeinek sokaságát rejti magában. A Duna vonalán keletről nyugatra vezető úton egyetlen használható átkelőhely volt: éppen itt, a Káptalandombbal szemben: így válhatott a hely egy egész térség egyetlen és legfontosabb kapujává.
A kelták Arrabonának hívták és az elnevezési a rómaiak is átvették: a szó a Rába folyó nevében máig megmaradt. A rómaiak szakszerűen megerősítették a fontos magaslatot. A négyzetes alaprajzú, kőfalú "castrum" elhelyezésében nagyjából a fő égtájakat követte. Védett falai közül a rómaiak a 4. évszázadban vonultak vissza Itáliába. A honfoglaló magyarok nagyrészt romokban találták: bár ösztönösen idegenkedtek a barátságtalan kőfalaktól, stratégiai meggondolásból mégis használatba vették. Később nemegyszer átépítették, újból és újból megerősítették: eredeti vonala azonban lenyomatában máig megmaradt. Déli falára a Kovács Pál utca házai telepedtek, és ez a markáns, diagonális városszerkezeti elem az elkövetkező évszázadokban tovább vetült, a reneszánszban egészen az Új- és Középbástya átlós vonaláig.
A későbbi polgárváros szerkezetének fő rendszerét az idők során mégsem ez a karakteres alaprajzi motívum határozta meg: a Belvárost nagyobbrészt ma egymásra merőleges utcák, szabályos, négyszög alakú lakótömbök jellemzik: e tömböket pedig itt-ott szabálytalan, girbe-gurba sikátorok vágják át. Ez a hármas- sakktáblás, átlós és kötetlen - útrendszer talán az egyik legtalányosabb városalakzatot alkotja hazai városépítészetünkben. Természetesen minden érthetőbb volna, ha tudnánk, mikor alakult ki a Belváros szerkezetének hálós elrendezése. Elképzelhető például, hogy még a római korban, hiszen a castrum lábainál fekvő katonaváros nemrég feltárt épületeinek főfalai nem igazodtak az erődítéshez, hanem a ma is meglevő hálós szerkezetbe illeszkedtek. De kialakulhatott a szabályosság 1271 körül is, amikor a település városi jogokat kapott: az ekkor meginduló városfejlesztés során a földből-vesszőből összerótt kunyhók és egyszerű faházak helyén felépültek az első kőépületek - talán éppen a megmaradt római katonaváros alapjain. Elképzelhető persze, hogy a szabályos úthálózat még későbbi eredetű, hiszen egyesek szerint csupán a 15-16. század során szabályozták ilyen formán a várost, amikor a Káptalandomb lábainál fekvő polgárváros területén az erődítési munkák elkezdődtek. Kézenfekvőnek tűnik ugyanis az is, hogy az északi Duna-kaput és a déli Fehérvári-kaput ekkor kötötték össze egyenes utcákkal és ezek figyelembevételével mérték ki a mellékutcákat is. A város 1566-ban porigégett, és ez megkönnyíthette a telkek átosztását. Ez esetben elképzelhető, hogy a szabályos tömbökön áthaladó keskeny közök a korábbi, lazább szerkezetű koraközépkori, halmaztelepülés utcaszerkezetét őrzik: a települések ilyesfajta átstrukturálódására hazai városépítészetünkben nem egy példát találunk.
Akárhogy is történt azonban, annyi bizonyos, hogy a reneszánsz bástyarendszer kiépítése brutális beavatkozást jelentett a középkori város szerkezetébe. Az olasz fundátorok a meglevő adottságokkal láthatóan nem nagyon törődtek; ahol szükségét látták, egész tömböket taroltak le, még a nagyobb épületekkel, templomokkal sem törődtek. Így esett áldozatul a bontásoknak a korábban tűzkárt szenvedett Szent Lázár templom is. A belső védőgyűrű köré aztán később újabbakat és újabbakat vontak; így került a Belváros szinte megközelíthetetlen távolságra történeti elővárosaitól és a környék településeitől.
A hatalmas, komplikált falrendszer céltalanságát az élet többszörösen bizonyította. Még építésének korában, a 16. század végén történt, hogy a törökök néhány nap alatt meghódították a bevehetetlennek hitt erődítést, 1809-ben pedig Napóleon katonái rohanták le a várat. A védőművek bontására mégis viszonylag nagyon későn, csupán 1820 legvégén szánták rá magukat a győriek. Győr számára ekkor - hasonlóan más európai városokhoz - soha vissz nem térő lehetőség kínálkozott: megadatott az esélye a Belvárosok és az elővárosok szerves összeépítésének. A szabaddá vált terület hasznosításával olyan területsáv vált beépíthetővé, melynek úthálózatát alkalmassá lehetett volna tenni az egyes városrészek jól működő közlekedési kapcsolatának biztosítására. A terület ezen túl jelentős középületek elhelyezésére és parkok, sétányok létesítésére is lehetőséget nyújtott volna.
A győriek rövid ideig fontolgatták is a győri "Prater" megvalósításának lehetőségét, végül azonban győzött a szűkkeblű kisvárosiasság: a falak szorításából éppen csak szabadult Belváros utcáit egyszerűen meghosszabbították és egységes, sakktábla rendszerű telekosztással megnövelték a Belváros területét. Így épült ki Ferenc- és Ferdinándváros a 19. század legelején - a korábbi városszerkezet szabályszerű "kivetítésével" - szabályos, egyenes utcákkal és nagyjában-egészében egyforma nagyságú és formájú lakótömbökkel. Vitathatatlan viszont, hogy ez a fajta városfejlesztés egységes és hangsúlyosan városias beépítést hozott létre, anélkül, hogy csorbult volna a korábbi városmag egysége. Egyelőre nem változott a Belváros sűrűn beépített házsorai között haladó kelet-nyugati irányú "bécsi út" nyomvonala: az egyre égetőbbé váló új kelet-nyugati várostengely létesítése jó félévszázadnyira elodázódott.
Ami a város építészeti arculatát illeti, azt legkorábban az utcára merőlegesen épített, fésűs elrendezésű, oromfalas házak és az utcára néző udvarokat határoló kerítések és kapuk sora határozta meg; legalábbis Győr legkorábbi ábrázolásai egytől-egyig ilyesfajta városképet mutatnak. A házak zártsorúsága és az utcával párhuzamos beépítése csupán az 1600-as években terjedt el, de azóta sem vált kizárólagossá: a döntő módon zártsorú, egyenesvonalú beépítésben ezért hatnak olyan üdítően az itt-ott feltűnő, utcára merőleges oromzatú házak és az oromfalas homlokzatok által közrefogott, utcára nyíló, apró udvarok.
De milyenek is lehettek egyáltalában a középkor győri polgárházai ? Röviden szólva: nem tudjuk. Az elmúlt évtizedek leggondosabb, részletekre kiterjedő falkutatásai sem tudtak a Belvárosban egyetlen gótikára utaló részletet, egyetlen ülőfülkét, gótikus ablakkeretet vagy falfestés nyomát napvilágra hozni. De ugyanígy hiányoznak az írásos adatok is. Egyedül a Káptalandomb kivétel, hiszen itt a székesegyház és a püspökvár falainak átkutatása számtalan gótikus részletet hozott felszínre. Utóbbiak meggyőzően bizonyítják, hogy a legősibb városközpontban folyó építkezések koruk magas honi színvonalát képviselték; de megkockáztatom, hogy európai mércével mérve is az élvonalba tartoztak.
A Belváros meglevő, legrégebbi épületei tehát legkorábban a későreneszánsz-korabarokk idejében keletkeztek. Amit tehát korábban gótikának véltek - magas, kőkonzolokon álló emeleti zárterkélyek, oromfalas homlokzatok - , adataink szerint legelőbb a 16-17. század idején épülhettek. Egyedül a házak alatt húzódó pincék korának megítélésében vagyunk bizonytalanok; ezek legtöbbje ugyanis sem szerkezetében, sem elhelyezésében nem ízesül szervesen a felette álló házhoz. E pincék egy részét csak a házak helyreállítása során sikerült feltárni, ugyanis korábban létükre szinte semmi nem utalt. Feltételezhető tehát, hogy a török pusztítások és a 16. század tűzvészei előtti városalaprajzot ezek a pincék őrzik.
Ami a győri korabarokk építészetet illeti, az legalább annyira karakteres és egyedi, mint maga a városszerkezet. Elsősorban nem a házak külső megjelenése az, amely szemünkbe ötlik; utóbbiak homlokzata zárt, tömör és középkoriasan szűkszavú. Igazán a belső terek mutatják a házak eredetiségét: árkádos, loggiás udvarok, emeleti, boltozott folyosók, antikosan pontosan építészeti részletekkel, légiesen könnyed, vázas architektúrával - pontosan úgy, ahogy azt Felső-Olaszország későreneszánsz palotáinak udvaraiban is megtaláljuk. Így egyértelműen látszik a Győrben dolgozó olasz építészek közreműködése - tevékenységükön keresztül az itáliai építészet közvetlen hatása mutatható ki.
A kora-barokk egyházi művészet hasonlóan ezer szállal kötődik az olasz barokk építészethez; elég csak az egykori jezsuita - ma bencés -S rendház monumentális épülettömegére, kevés, de erőteljes részletére emlékeztetni. A belső terek arányainak, felépítésének céltudatosságában, a súlyos és hatásos formákban, a tér mozgalmas szerkesztettségében és pontosan kiszámított fényjelenségeiben hatalmas erők és indulatok feszülnek, imponáló gazdagság és ugyanakkor valamiféle kimért, előkelő szépség és összefogottság.
Az erős olaszos indítás után a barokk fokról fokra helyi vonásokkal gazdagodott, és ezzel egyidőben az osztrák hatások is erősödtek. Az érett- és a késő-barokk győri építészet már sok eredetiséget mutat. Ismert például, hogy Witwer Márton karmelita barát-építész önálló "győri" iskolát teremtett, saját építészeti műhelyt hozott létre, mely ekkor már kevésbé befogadója, sokkal inkább kisugárzója volt egy új és friss szellemnek - hatása Dunántúl építészetében sok helyen kimutatható. Egészen más volt a helyzet az éppen csak szárnyait bontogató protestáns építészet esetében: a győri evangélikus templom építésze, Grossmann József, az Esterházyak architektora a francia koraklasszicizmus eszméit közvetítette alkotásában.
A 19. század első felében - a kora historizmus építészetének kibontakozása idején - megint vezető szerep kínálkozott Győr számára. A bástyadöntéssel az építési feladatok száma ugrásszerűen megnőtt: ismét volt hely az építkezések számára - bőségesen éltek is ezzel a lehetőséggel az építtetők és építészek. Ferenc- és Ferdinándvárosban évek alatt egész utcasorok nőttek ki a földből, polgárházak, bérházak és bérpaloták; a középítkezések száma is megsokasodott.
E korszak legmarkánsabb alakja a bécsi akadémián tanult rajztanár, Fruhmann Antal, aki a kora klasszicizmusból a romantikus historizmusba vezette át a város építészetét. Bámulatos formaérzékű művész volt, a tiszta, monumentális architektúra megszállotja. A részletekben igényes és találékony - finom szövésű, gótizáló ornamentikái, törékeny tagozott nyíláskeretezései fóliaszerű, vékony homlokzati réteget alkotnak házain, melyeket hatalmas, merészen kiugró főpárkány és lapos tető fed - már egészen a korai neoreneszánsz szellemében. Nem kisebb jelentőségű azonban Benkó Károly újvárosi zsinagógája sem, mely alaprajzi elrendezésében, térformájában és kupolás tömegének markáns kialakításában Otto Wagner építészetére is hatott.
Az akadémikus neoreneszánszot csupán egy-két reprezentatív épület képviseli a városképben: közülük talán a legszebb Czigler Győző "bencés főgymnasiuma", mely ma is áll a Széchenyi téren; nem így a törékeny szépségű, emeletes Bisinger óvoda szabadon álló, emeletes épülete, melyet alig pár éve pusztítottak el.
Győr következő "nagy" periódusa a késő historizmus. Az építészet fellendülését a gazdaság fellendülése előzte meg; sikeres és elsöprő erejű gazdasági szerkezetváltás, amely során a város tehetséges irányító testülete Győr gazdaságát kivezette a kereskedelem súlyos válságából és egy rövid évtized alatt fejlett európai színvonalú ipart teremtett. Mindez jelentős áldozatokkal történt ugyan, de egyúttal következetességgel és céltudatossággal is. A korra jellemző módon a virágzó gazdaság erejét és tekintélyét a város felvirágoztatásában kívánta megmutatni: e fejlődésben nagy lendület és erő működött. A város vezetése ugyanakkor érték- és hagyománytisztelőnek bizonyult. Elsősorban ugyanis nem a barokk óvárost kívánta a kor arculatára formálni, sokkal inkább a gyorsan épült, szolid és középszerű utcasorokat az újabb építésű Ferenc- és Ferdinándváros területén. A Belvárosban is épült néhány újabb ház: legtöbbjük - e korszakra közel sem jellemző módon - rokonságot mutat történeti környezetével.
Városszerkezetileg annyi történt, hogy hozzáértő, óvatos beavatkozással kitágították azokat a fő közlekedési vonalakat, amelyek a Belvárost szerkezetileg az újabb városrészekhez, a vasúthoz és a tőle déli irányban gyorsan fejlődő, modern villanegyedhez kapcsolták. Ekkor bontják ki a karmelita kolostort az épületet körbenövő fabódék gyűrűjéből; ezzel megfelelően széles utcát nyernek (az egykori Deák utca, ma Aradi Vértanúk útja északi-része), melyet egységes, elegáns neobarokk architektúrával tesznek "szalonképessé". A városrendezés fő igyekezete azonban a Baross útra és környékére összpontosul. Jellemző, hogy ennek nagyvárosias kiépítését annyira fontosnak tartják, hogy néhány-tízéves, emeletes házakat bontanak - közöttük sajnos a városkaput magába foglaló várostornyot is - másokat gyökeresen átépítenek; ezzel emelik a beépítés magasságát. Ugyanakkor a sarokházakra tornyokat, kupolákat emelnek, hangsúlyozva ezzel a keresztutcák becsatlakozási helyét; e vertikális motívumok elegánsabbá teszik az utcát, és korábbi erőteljes, hosszanti elrendezését új motívumokkal gazdagítják
A Baross út gyors, nagyvárosias átépítésével egyidőben az új keleti-nyugati hossztengely kiépítésére is sort kerítettek. E széles, barátságtalan területen korábban vásárokat tartottak, a hely elég tágas volt ahhoz, hogy a kor városépítészeti ideáljának megfelelően középületekből, nyitott-zárt terekből, rövid keresztutcákból, parkokból és fasorokból egyetlen hatalmas "építészeti tájat" hozzanak létre, egy minden korábbit felülmúló méretű, új és modern várostengelyt. A terv a korábbi évtizedek városfejlesztésének derékszögű rendszerébe illeszkedett, de azt a késő historizmus szellemében erővel, mozgással és lendülettel töltötte meg. Az alapelrendezés - úgy tudjuk - Alpár Ignáctól származott. Az építész a tervezgetés idején a város fejlődését inkább a folyók felé szerette volna irányítani, budapesti példa szerint a Parlament-Batthyány tér-Dunapart mintájára "vízi főtér" létrehozására akarta rábeszélni a győrieket. A város azonban hajthatatlan volt; Alpár belátta, hogy kezdeményezése nem vezethetett sikerre, és ekkor körvonalazta az egykori Vásárszer területének kiépítésével kapcsolatos koncepcióját, a tornyos városi bérházakkal, a királyi tábla kupolás épületsorával, tornyos iskolával és az ezeket együttesbe kapcsoló monumentális városházával, melyet végül nem ő, hanem a győri születésű Hübner Jenő öntött végleges formába.
Az új városközpont azonban hamarosan átnőtt a vasút déli oldalára, Nádorvárosba is. Itt rövid idő alatt kaszárnya-együttes létesült és modern, pavilonos elrendezésű városi kórház, kiegészítve ezzel az északi rész kiemelt városi rendeltetéseit, megfelelő ellenpontot alkotva a városháza épületegyüttesének. A két részre szakított központ jobb kapcsolatának biztosítására a Baross út tengelyének meghosszabbításában híd épült a vasút felett és ezzel - igaz, valamivel kevesebb következetességgel és szigorúsággal, mint az északi oldalon - a Belváros szerkezetének fontos fő elemei átvetültek a városfejlesztés ígéretes, nagy tartalékterületére, a vasúttól délre éppen csak fejlődésnek indult Nádorvárosba.
Nádorvárossal egyidőben Gyárváros is gyors fejlődésnek indult: itt korszerű, nagyméretű, közel félezer lakást magában foglaló új munkáslakótelep építése adta meg a lehetőségét egy újabb alközpont kiépítésének. Fiala Géza építész felismerte a feladatban rejlő nagy lehetőségeket; nem csupán magukat a népies, szecessziós munkásházakat tervezte meg, hanem sugaras szerkezetet is adott az addig lazán és esetlegesen fejlődő városrésznek; a kompozíció közepére pedig ovális alakú főteret épített.
A város fejlődése az első világháború után láthatóan megtorpant. Ekkor is születtek városrendezési elképzelések, főleg az elővárosokat igyekeztek a fő városszerkezeti rendszerbe belevonni, nagy hármas, barokkos útrendszerekkel, sugaras keresztutakkal - ezek a "romantikus" elképzelések azonban nélkülözhetek minden realitást és nem voltak kapcsolatban sem a hagyományos városszerkezeti motívumokkal, sem a meglevő felszíni adottságokkal. 1929-ben aztán tervpályázatot írtak ki a város általános rendezésére, melyet Dörre Endrével együtt Weichinger Károly nyert meg.
A tervezők az adottságokat tiszteletben tartva adtak választ a várost foglalkoztató fejlesztési kérdésekre. Arra kínáltak megoldást, hogyan lehet egységes, jól működő rendszerbe foglalni a laza elővárosokat, felvázolták a város déli irányú, nagyléptékű fejlődésének fő szerkezeti elemeit, megrajzolták a külső körutak vonalát és a hiányzó folyami hidak legmegfelelőbb helyét is kijelölték. A város északi és déli része közötti jobb kapcsolat megteremtésére a vasúti felüljárók helyét is megkeresték. 1890 táján Weichinger Károly némi elégtétellel állapította meg, hogy a város - legalábbis nagy szerkezeti elemeit tekintve - nagyjában-egészében tervei szerint fejlődik, és a hidak valóban azokon a pontokon épültek fel, ahová tervében helyüket javasolta.
A két háború közötti időben - összehasonlítva az előző évtizedekkel - viszonylag keveset építettek a városban. Az épületek egy része - jelentős közintézmények - még a késő historizmus jegyeit mutatták, így az iskolák és a reprezentatív m. kir. postapalota, de hamarosan megjelentek az első modern épületek is.
Győrben Árkay Aladár gyárvárosi r. kat. temploma (1928) nyitotta meg az utat a modern építészet előtt; Körmendy Nándor nádorvárosi temploma 1940 után épült. Ez időben még óvatos tisztelet övezte Győrben a történeti környezetet; bár a lakóházak magassága 1-2 szinttel nőtt, az összkép nem változott. Épült néhány kisebb méretű, de igen finom arányú középület - közöttük Hajós Alfréd uszodája, Lakatos Kálmán íves idegenforgalmi pavilonja; és egy-két nagyobb lakóépület is, így Friedrich Lóránd városi bérháza és Urbancsok Tibor nagyvonalú vagongyári bérháza, a legigényesebb anyagok és legkorszerűbb épületgépészeti berendezések - központi antennarendszer és házi telefonközpont - alkalmazásával. Mindkét épület szépen illeszkedik környezetébe, és az adott helyen kiemelt városképi feladataiknak is mintaszerűen megfelelnek.
A várostervező építész - Weichinger Károly - ugyanakkor világosan látta, hogy a Belváros a 19. és 20. században épített negyedeivel együtt egy városszerkezeti egységet alkot; óva intette kollégáit, hogy ezen változtassanak. "A hangsúlyt itt a városmag korhű restaurálásán van - az utcák, terek, arra érdemes házak, udvarok történeti hangulatának visszaállításán - esetleg kiegészítésén. Egészségügyi és forgalmi problémák itt másodrendűek" - írta 1943-ban.
Városmegújításról azonban egyelőre nem volt szó: alig telt el néhány hónap, és a város romokban állt. Nemcsak az ipari épületek semmisültek meg, nagyok voltak a veszteségek a Belvárosban és Gyárvárosban is. Alig ültek el a harcok, paradox módon ismét csak városrendezési kérdések kerültek az előtérbe; a hatalmas háborús pusztítások láttán a legradikálisabb elképzelések megvalósítása sem látszott lehetetlennek. Elpusztult például a főpályaudvar és ezzel elvileg lehetővé vált a vasút délebbre helyezése - vagy ahogy Weichinger Károly tervében javasolta - a pálya lábakra állítása. Egyértelmű volt azonban, hogy mindenekelőtt a helyreállítási munkákat kell elvégezni.
Az első elképzelésekből rögtön kiderült, hogy akik a helyreállításokat irányítják, igazából nincsenek tisztában a város építészeti értékeivel. Egy sor "kulcsépület" nem került helyreállításra; lebontották például a Szent István utat szegélyező, sérülést szenvedett, tornyos-kupolás városi házak nagyobb részét, de romboltak a Baross úton és közvetlen környékén is. Ha mást nem, a sarokkupolákat szinte minden épületről eltávolították - ezzel jellegét veszítette a korábban változatos utcakép. Aztán megindult a hiányzó házak pótlása is. Amíg a szabad területeken néhány egészen jó épület, épületcsoport keletkezett (Árpád úti lakónegyed, gőzfürdő), addig a hézagtelkek beépítésénél az első pillanattól kezdve érezni lehetett azt - a meglevő környezetet semmibe vevő - erőszakosságot és kíméletlenséget, amellyel a modern építészet jellemző vonásait kívánták ráerőszakolni a Belvárosra. Kevés új ház épült, legtöbbjük azonban kiemelkedő fontosságú helyen - így főleg a Baross út foghíjas telkein. Nem lehet nem észrevenni azt a nagy buzgalmat, ahogy ezek a lapos tetős, tagolás nélküli házak egy elképzelt ""új Győr" új arcát kívánták megmutatni. Meglepő, hogy még az ötvenes évek "szocialista-realista"- stílusa is - mely más városainkban historizáló formáival, magastetős épülettömegeivel viszonylagos harmóniát mutat - Győrben "előremutatóan" agresszív és érzéketlen környezetével szemben. Jó példa erre Lakatos Kálmán "hatemeletes" lakóháza a Szent István úton, mely túl magas és túlságosan tömeges is; erőteljesen kiugró, vízszintes párkánya az elkövetkező évek toronyházainak megoldását vetíti előre, homlokzata pedig túl nagy felületű, a nyílások monoton sora is unalmasan szabályos. Az épület sajnos példaértékűnek bizonyult: az elkövetkező években A Szent István út teljes hosszában ilyesformájú tömegekkel épült be; néhány év leforgása alatt jellegtelen, magas épületek szürke fal takarta el a Belváros tornyokkal csipkézett, gazdag látványát.
A Szent István út átformálását 1971-ben a városházával átellenben emelt, hatalmas függönyfalas épület zárta le. Sajnos ez utóbbival már a város szerkezetét is megzavarták, jellegzetes szövetét megsebezték. A feszesen megkomponált tér terjengős térséggé tágult, és a Baross út és az Aradi Vértanúk útjának megrövidítésével azok "promenád" jellege is csorbát szenvedett. Magának a Baross útnak az átépítése is tovább folyt; a tömbnyi hosszúságú, hatalmas, motiválatlan, szalagablakos homlokzati felületek végleg és javíthatatlanul megzavarták az utca képét.
Nem tétlenkedtek azonban a városrendezők, sem. Bár már ekkor látható volt, hogy a város fejlődése déli irányt vesz, mégis egy - a Belvároson áthaladó, kelt-nyugat irányú - újabb út létesítését erőltették, főleg Gyárváros közlekedési kapcsolatainak javítására. Az út helyét a barokk Belváros határán jelölték ki, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legrégebbi városmagból kivonják a városközponti funkciókat, mivel annak útrendszere a szigorú műemléki előírások következtében nem "korszerűsít-hető". Az óvárosból a déli városrészbe irányították a legfontosabb üzleteket és közintézményeket - melyek számára nagyméretű bontásokkal biztosítottak helyet. A forgalmi út kiépítéséhez is hozzáfogtak, hatalmas károkat okozva ezzel a városszerkezetben. A négysávos út megvalósítása minden eddigit felülmúló rombolással járt; a történeti beépítésben hatalmas űr keletkezett és az ide becsalogatott forgalom megzavarta a belvárosi életet. Az út mellett felépült a színház és a négy toronyházból álló lakótelep; utóbbi nélkülöz minden városiasságot. Még nagyobb baj azonban, hogy a tizenegy szintes házak felborították a Belvárost.