Gecsényi Lajos: Vázlat Gyôr XVI-XVII. századi történetérôl

Győr város történetében a XVI-XVII. század, mégpedig a mohácsi csatát követő évektôl a török kiűzéséig terjedő időszak, fontos eseményekkel teli, meghatározó korszak volt. Győr a mohácsi ütközet küszöbén, a magyar középkor végén, az 1520-as évtizedben átlagosan ismert városa volt az országnak, püspöki székhely, közigazgatási centrum, számottevô kereskedelemmel rendelkező gazdasági központ. Olyan mezőváros, mondhatnánk középváros, amelyet a következő évtizedek a királyi Magyarország, tehát a török megszállás alá nem került magyar területek egyik fontos helyévé emeltek. E folyamat néhány jellemzô állomását kívánom az elmúlt évek új kutatási eredményei alapján meghatározni. A mohácsi ütközet híre néhány nappal, tehát nagyon röviddel a csatát követően jutott el Győrbe. Az ütközet után meghalt II. Lajos király egyik kamarása, bizalmi embere hozta a hírt. Egyúttal azzal a kéréssel fordult a győri káptalan egybegyűlt tagjaihoz, pontosabban annak egyik vezető tagjához, Sárffy Ferenc kanonokhoz, hogy szolgáival induljon Mohácsra a király tetemének koporsóba helyezésére és elszállítására. Sajátos módon ez a történelem egészét tekintve egy apró és jelentéktelen dolog egyfajta közvetlen kapcsolatot hozott létre a város és a tragikus kimenetelű mohácsi ütközet között. Erősítvén azt a másik tényt, hogy az egyházmegye püspöke, Paksi Balázs, ugyancsak a mohácsi csatamezőn lelte halálát, kíséretében több megyebeli nemessel. 1526 kora őszén azután megjelentek a városban, illetve az akkori várban (ezalatt a mai Káptalandomb, az ún. belső vár értendő) Ferdinánd osztrák főherceg, röviddel később I. Ferdinánd néven magyar király, katonái, akik megszállták a várat és a várost, és ha nem is nagyobb helyőrséget, de egy kis létszámú csapatot hagytak hátra. Ezzel a város sorsa a következő évtizedekre, évszázadra eldőlt. Ez azt jelentette, hogy a fontos rábai átkelőhely, a Buda-Bécs közötti országút egyik meghatározó helye Ferdinánd király, tehát a Habsburgok kezére került. Az 1530-as években a királyi helyőrség (több éven át Bakits Pál a királyi könnyűlovasság kapitányának parancsnoksága alatt) egyre gyarapodott, mind több zsoldos katonát helyeztek el a várban. Az 1540-es évek elején megkezdődött a vár alatti városrész, a váralja megerôdítése, földsáncokat ástak, palánkkerítést emeltek a lakott terület köré. Ezek a munkálatok az 1550-es években egyre erőteljesebbé váltak. Mit jelentett ez a város és közvetlen környéke szempontjából? Azt jelentette, hogy a palánk, amelyet itt fölállítottak, és azok a sáncok, amelyeket ekkor még földből építettek, határvonalat húztak a belvároshoz, a váraljához lazán csatlakozó külső városrészek közé. Nyilvánvaló lett, hogy ha valaha itt egy erôdítmény épül, márpedig ez hamarosan bekövetkezett, akkor mindaz, ami kívül van, kívül marad, hamarosan el fog pusztulni. Győr városaként viszont az marad meg, ami a falakon belül kerül. Így is történt. Az 1550-es évek kezdetétôl, amikor a város az országos főkapitány, tehát a Habsburg Magyarország országos főkapitánya tisztjét viselő Sforzia Pallavicini ôrgróf, olasz zsoldosvezér székhelye lett, az építkezések odáig jutottak, hogy a falakon kívülmaradó külvárosok, ilyen volt a Szent Benedek plébániatemplom körüli falu, a Szent János lovagoknak valahol a Pándzsa patak, tehát Kismegyer felé lévő rendháza körüli telep, a Kertesszernek nevezett, talán a Kálvária utca táján fekvő kis falucska igen gyorsan elnéptelenedtek, elpusztultak. Lakóik szerencsés esetben, ha tudtak, beköltöztek a belső városrészbe, ha nem, akkor átmentek a Rábán és a Rába és Rábca között megalapítói lettek a ma Újváros néven ismert városrésznek. A városrész első említése valamikor az 1540-es évek első felében bukkant fel Nova Civitas néven és elsô lakói egyértelműen az elpusztult Győr körüli kis falvakból vagy a távolabbi területről menekülő emberekbôl tevôdtek össze, miként menekültek vertek tanyát valamivel késôbb a Rábca és a Mosoni Duna között fekvô Szigeten (Gyôr-Sziget) is.

A város történetének utólag legendássá vált eseménye volt az 1529-es Bécs elleni török hadjárat. A hatalmas seregvonulásnak, amely értelemszerűen az itt vezetô "nagy hadiúton" zajlott le, az emléke az eddigi helytörténeti irodalomban úgy maradt fenn, hogy Christoph Lamberg királyi fôvadászmester, várkapitány felgyújtatta a várost, és elmenekült a török elől. A történeti források pontosabb vizsgálata azt látszik bizonyítani, hogy nem Lamberg volt, aki felgyújtatta a várost. Ô ugyan valóban elhagyta katonáival együtt Győrt, hiszen nem sok esélye lett volna, hogy a török szultán seregével szembeszálljon, azonban azok a könnyű lovasok, vagy - ahogy később mondták - huszárok, akik Bakits Pál parancsnoksága alatt álltak, a rábai átkelôkön többször megtámadták a törököket mire azok bosszúból ágyúztatták a várost. Ennek nyomán keletkezett a tűzvész, amelyben a város egy része a lángok martalékává lett. Rögtön azt is hozzátenném, hogy a helytörténetírás hajlamos egy-egy város történetét nagy tűzvészekhez kötni, noha ezek a tűzvészek mindennapos, mindenéves jellemzői voltak a települések történetének, miután a házak jó részben fából épültek, és a lakosság a szervezett tűzvédelemre nem volt berendezkedve. Bárhol keletkezett tűzvész rossz időjárási viszonyok között pillanatok alatt elhamvasztotta a házakat.

A vár átépítése az 1550-es években különösen jelentős fordulatot hozott. 1555-ben döntöttek Bécsben a központi kormányszervek, hogy Győrben ne csak a belső várost, tehát ne csak az ún. Káptalandombot, amelynek már a középkor óta voltak várfalai, erősítsék meg új falakkal, hanem ott, ahol a váralja, a város körüli palánk fut, ott húzzanak fel új várfalakat, mégpedig kő alapzattal és tégla falakkal. Mint ahogy az egész királyi Magyarországon, Magyaróvártól Kassáig vagy Szatmárig, Győrben is olasz - a legnevesebbek közöttük Pietro Ferabosco és Francesco Benigno - és osztrák (Thomas Eyseler Bécs fôépítésze) hadmérnökök kaptak megbízást arra, hogy a kor legelőrehaladottabb várépítészeti ismereteinek megfelelően felépítsék az erôdítményt. 1560-ban különösen nagy lendületet kapott az építkezés. A török veszély egyre nyomasztóbb lett, és Bécsben fokozódott a félelem, hogy Győrt török támadás éri, s ezzel elesik az utolsó olyan erődített hely, amely még az uralkodói székhelyet védi. Az erődítések gyorsításában és a következő 130-140 évben a győri vár újból és újbóli korszerűsítésében, jó karban tartásában ez a szempont játszott meghatározó szerepet. Az, hogy Győr és Bécs között a nem oly nagy távolságon csupán az egyetlen, katonailag nem igazán jelentős magyaróvári vár feküdt, azaz lényegében semmi sem állhatta volna útját a portyázó török csapatoknak. 1564-ben már elkészült az az összeírás, amelyet a város első telekkönyveként tartunk számon. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a várfalon belüli lakosságban már meghatározó volt a katonaság száma. Valóban, 1556-tól kezdődően Győrben folyamatosan két német gyalogos zászlóalj és ezen felül változóan két-három magyar gyalogos század és három-négyszáz magyar lovas tartózkodott. Ez a kor viszonyai között igen jelentős számú helyőrség. Győrhöz hasonló nagyságú őrsége a XVI. század végén Kanizsának illetve az ország keleti részén Szatmárnak volt. Komáromban már valamivel kisebb, a többi várban pedig még kisebb. Csak illusztrálásul említem, hogy a várak és várak közötti különbség (valamennyire általában azt mondjuk, hogy végvárak, s a történeti irodalom, a népszerűsítő irodalom is csak így beszél róluk, hogy végvárak) óriási volt. Végvár volt a győri vár is a maga ezer főt meghaladó helyőrségével, tüzérségével, különbözô hadtáp intézményeivel, raktáraival, a fôkapitányi székhellyel és végvár volt Pannonhalma, tehát a szentmártoni vár is 50 és 100 közötti helyőrségével, vagy Csesznek, ahol általában 25-50 fős helyőrség tartózkodott. Mindez egy logikus rendszerben épült fel. A kisebb várak feladata nem a hadseregek feltartóztatása, nem a nagy katonai akciókban való szerepvállalás, hanem főleg Székesfehérvár elestét (1543) követően a Győr felé portyázó török katonaság megfigyelése, megzavarása, föltartóztatása, s a hódoltságban lévő falvak jobbágysága ellen elkövetett török kegyetlenségek, adóztatási kísérletek megakadályozása, visszaszorítása volt. Győr ezzel szemben stratégiai jelentôséggel bírt.

A vár kiépülése, ahogyan utaltam rá, sok változást hozott a város településszerkezetében. Az elpusztult külsô települések templomai, és nem csak templomok voltak a középkori Győrben, hanem a dominikánusoknak, a ferenceseknek kolostora is volt itt, beépültek a győri vár falaiba. Eck Salm gróf, az akkori fôkapitány a lébényi templom lebontását és köveinek a beépítését is szorgalmazta. Nem valamiféle vallás- és egyházellenes indítéktól vezérelve, hanem egyszerűen abból a praktikus okból, hogy messze földön a város körül nem volt olyan kő, amit fölhasználhattak volna az építkezésnél. A téglával egyszerűbb volt a helyzet. Elsősorban a mai Győr-Sziget területén, ahol víz és megfelelő minőségű anyag állt rendelkezésre, hoztak létre már az 1550-es években hatalmas téglaégető kemencéket, de égettek téglát Komáromban is, míg meszet az alsó-ausztriai Deutsch Altenburgból szállítottak a Dunán. Arra kell gondolni, hogy sok tízezer, sőt százezer tégla beépítésére került sor a hatalmas bástyafalakban. A mai színházépület mellett látható ágyúállás romjai, a Rába partján lévô Sforzia bástya, a Duna bástya csupán egy piciny töredéke az egykori gyôri várnak, amelyek sejtetni engedik, micsoda óriási erődítések folytak itt, micsoda hatalmas mennyiségű építőanyagot építettek be. Az építkezéseket nem befolyásolta az 1566-os, ugyancsak sokszor emlegetett tűzvész, amely a maga idején biztosan rémisztő esemény volt, de sokat nem változtatott a város állapotán. Viszonylag gyorsan, hónapok alatt újjáépültek a házak. Elsőbbséget élveztek a város lakói abban, hogy fát hozhassanak a tetők helyreállításához Ausztriából, Stájerországból is. Az építkezés, a vár teljessé tétele, noha egyre kevesebb pénz állt rendelkezésre, mégis folytatódott, bár a magyar adók ehhez kevésnek bizonyultak. Hozzá kellett a költségekhez járulni Alsó-Ausztria rendjeinek, sőt az egyes főurak is adtak kölcsönöket a királyi kincstárnak az építkezésre, így maga Zrínyi Miklós 10 ezer forintot adott a hatvanas évek elején. Ahogyan a pénz fogyóban volt, úgy csökkent az építkezés üteme, és a vár lényegében az 1590-es évekig sem készült el úgy, ahogy a tervező mérnökök az 1550-es években megálmodták. A legnagyobb hiányosságot a külsô védművek hiánya jelentette. Talán, ha túlzás is volna azt mondani, hogy 1594-ben, amikor a török Győrt ostrom alá fogta, a vár még nem volt kész, kétségtelenül abban az értelemben nem volt teljes, hogy valóban minden védművével vállalhatta volna a török elleni további sikeres ellenállást. Mert valójában a vár 1594-ben heteken keresztül sikeresen ellenállt a hatalmas török sereg támadásának.

Változás következett be a város gazdasági szerepében. A török megszállás kiterjedése, az ország középső területeinek tartós török uralom alá kerülése Mohács után, Szigetvár és Gyula, tehát az Alföldön és a Dél-Dunántúlon lévő két fontos végvár eleste nagyon komoly gazdasági átrendeződés előidézője lett. A győriek mindig fontos szerepet játszottak a nyugat felé irányuló kereskedelemben mint közvetítők, vagy résztvevôk. Nyoma van annak, hogy az 1530-as években az akkori gazdasági vezető szerepet játszó német városok, Nürnberg és Augsburg néhány kereskedője győriekkel is kapcsolatban állt. Látogatták a pesti vásárokat, ahol erdélyiekkel kerültek összeköttetésbe. Érthető, hiszen a város az ország azon kevés helyei közé tartozott ahol hat éves vásárt tartottak és amelynek lakói vámmentességet élveztek már a XIII. századtól kezdve. Ez a szerep 1566 után fölerősödött. Két ok miatt. Az egyik az, hogy a török megszállás nyomán az ország kereskedelmi központjai megváltoztak. A nyugati kereskedők már nem utazhattak az ország belsejébe a török megszállás miatt, ők Bécsig, vagy legfeljebb a határvidékig jöhettek. Ennek a határvidéknek az utolsó biztos pontja Győr volt. Tehát a határ mentén, a hódoltsági és a királyi Magyarország határán Győr vált olyan hellyé, ahol a várfalak és az itt állomásozó katonaság árnyékában változatlanul lehetett vásárokat, piacokat tartani, a nyugati iparcikkeket továbbadni. E kereskedôk viszont a XVI. század második felében a Tiszántúlon, messze Erdélyben vagy akár Moldvában, tenyésztett szarvasmarhát, juhot vásároltak, ők biztosították a Német-Római Birodalom városainak húsellátását, amelyek lakossága ebben az időszakban jelentősen gyarapodott, ahol a lakosság már nem foglalkozott mezőgazdasági termeléssel. Az ô számukra, miként Bécs és környéke számára is a keleti területekről, Kelet-Közép-Európá-ból, elsosorban Magyarországról, Lengyelországból igyekeztek beszerezni az élelmiszer szükségleteket. Miközben Nyugatról iparcikkeket hoztak a kereskedők és azzal Bécsig, onnan pedig Nagyszombatig, Pozsonyig, Győrig, vagy Magyaróvárig jöttek, a hódoltságból érkező hatalmas szarvasmarhacsordák és juhnyájak Nagyszombat, a Vág-mente mezôvárosai és nem utolsósorban, sőt egy időszakban első helyen, Győri piacain cseréltek gazdát 1577-78-79 táján, a nyolcvanas években százezret meghaladó nagyságrendben. Óriási szám ez még mai szemmel nézve is. Nyilván ennek jelentős hatása volt a város lakosságára. Miközben a katonák száma folyamatosan gyarapodott, kialakult egy olyan kereskedő réteg, amely maga is aktívan bekapcsolódott a szarvasmarha-kereskedelembe. Az alföldi tőzsérek nem mehettek tovább nyugat felé, miután török alattvalóknak számítottak. Ezért részben a győriek vették át tőlük az állatokat és hajtották tovább nyugat felé: Bécs, Bécs környéke, vagy akár Nürnberg és Augsburg piacaira. Ez a kereskedő réteg az 1570-es években kezdett megerősödni, és a legtehetősebbek, leggazdagabbak még a török megszállás előtt számottevő vagyonra tettek szert, majd a vagyonhoz egy részük nemeslevelet, nemességet is szerzett. Eddig csak a német városokat és Bécset említettem a hússzükségletükkel, de ezen városok sorába tartoztak az észak-itáliai városok, elsősorban Velence is. Miután Szigetvár elesett, és a Dél-Dunántúlon többet nem lehetett marhát hajtani Velencébe, a velencei marhakereskedők Győrbe tették át a székhelyüket, ők is itt vásárolták fel az állatokat, és innen hajtották a mórichida-árpási Rába-átkelőn át délnyugat felé. Ezek az olasz kereskedők - ugyanúgy, mint a németek - egyfelől marhát hajtattak, másfelől iparcikkeket, különböző luxuscikkeket szállítottak a győri piacokra. Itt megbízottakat (factorokat) telepítettek, akik helyismerettel rendelkeztek, akik megszerezték a győri polgárjogot, hogy élhessenek a polgárjogból származó előnyökkel, például a vámmentességgel, és maguk is szerves részeivé lettek a győri társadalomnak.

Gyakorta emlegetjük azt, hogy olaszok voltak Győrben. Kétségtelen nem voltak sokan, de az a néhány család, amelyik gyökeret vert, valóban érezhetôen jelen volt a város polgári társadalmában. Az egyik legjelentősebb közülük a Beccaria család, melynek legidôsebb tagja "Virgil uram" , ahogy a korban nevezték, győri városbíró is lett. Ô volt a tulajdonosa annak a háznak, amely a későbbi "Apátúr ház", a mai múzeum épület helyén állt, tehát a város egyik legjelentősebb épületének birtokosa lett. Éppen ő az, akin keresztül az olasz és nyugati kapcsolatok nagyon szépen kidomborodnak, illetve Győr illeszkedése a közép-európai gazdasághoz nagyon világossá válik. Ennek a családnak, amelyik egy lombardiai kisvárosból származott -különböző tagjai ott voltak Nürnbergben, Augsburgban- és a legjelentősebb olasz kereskedő családok közé tartoztak. Győrben Beccaria Virgil a magyar nemességig és a városbíróságig jutott, és 20.000 forintos kölcsöne, melyet az Alsó-ausztriai Kamarának adott, ritkaságnak számított a kor magyar kereskedôi között. A maga helyén tehát mindegyik a lehetőségek maximumát érte el. Egy másik olasz család az Angarano ugyancsak gyôri polgárjogot nyert. Házuk a mai Esterházy-palota néven ismert épület helyén, a Jedlik Ányos - Király utca sarkán állt. Angarano Lajos hasonlóképpen nemesi armálist kapott s gyermekei különbözô vármegyei, kamarai hivatalokat töltöttek be.

A polgárság elôretörésére a XVI-XVII. század fordulóján két példát szeretnék említeni. A gazdag győri marhakereskedők közül, akiket az előbb már említettem, hogy nemességet szereztek, két család különösen ismertté vált: a Dallos és a Torkos család. Mindkettô az 1570-es években kapott nemességet, s a Dallos család egyik tagja, a XVII. század elején, a város, a vidék, sőt az ország életében meghatározó szerepet játszó személyiség lett. Dallos Miklós, akinek az apja még marhakereskedő és mészáros volt, győri püspöki rangra emelkedett (1623-1630) és Bethlen Gábor háborúja idején jelentős szerepet játszott a Habsburgok megbízásából folytatott béketárgyalásokon. Ô volt az, aki Gyôrben megtelepítette a jezsuita rendet, s rájuk bízta a gimnázium és a papnevelô intézet alapítását. Ez utóbbi céljaira 25.000 forintos adományt tett. Amikor Dallos Miklós győri püspök és főispán (hiszen a győri püspökök voltak a megye főispánjai is Mohács után), egyik testvére a megye alispánja, tehát első embere, korábban többször volt városbíró. Sógora Grebechy Gáspár hasonlóképpen többször a megye alispánja és városbíró. Összeházasodtak a már említett Angarano családdal. Hasonló a helyzet a Dallost megelôzô püspökkel, Lépes Bálinttal (1619-1623), akinek az apja szintén győri polgár volt. Lépes, mint gyôri kanonok egyébként meghatározó szerepet játszott 1598 után a városnak a katonai megszállás alól történt felszabadításában. Ez mutatja, hogy ez a társadalom, amelyrôl sokszor úgy beszélünk, hogy az ún. feudális kötöttségek társadalma, ahol mindenki be van valahova skatulyázva: jobbágy, polgár, nemes - nem egy ponton nagyon is átjárható társadalom volt, amely lehetőséget adott arra (mert nem kasztok ezek, nehogy összetévesszük azokkal), hogy tanulás, vagy éppen vagyonszerzés révén az egyik társadalmi rétegbôl valaki átkerülhessen egy másik társadalmi rétegbe, s tekintélyre, hírnévre tehessen szert. Más kérdés természetesen, hogy generációs változások következtében a családok nagy része fiú ágon kihalt és eltűnt a történelemből. Egyetlen kivétel, a Torkos család, amely gyakorlatilag - azt hiszem - leány ágon a mai napig létező család.

Mennyire befolyásolta Győr történetét a török megszállás? Mint ismeretes, 1594 késő nyarán a felvonuló hatalmas török sereg ostrom alá fogta a győri várat. Az esemény része volt a 15 éves háború egyik nagy hadjáratának, amelynek során a törökök sokáig mérlegelték a Bécs elleni felvonulás lehetôségét, azonban végül Győr ostroma mellett döntöttek. Úgy gondolván - azt hiszem, nem helytelenül - , hogy amíg Győrt nem tudják elfoglalni, addig a Bécs elleni hadjárat is bizonytalan, hiszen a hátországban van egy nagy, megerődített város, jelentôs számú katonasággal. Győrnek ekkor rövid ideje hivatalban lévő főkapitánya volt, Ferdinand Hardegg gróf személyében, aki korábban sok éven keresztül már a magyarországi hadszíntéren szolgált a keleti országrészben, ahol Szatmár várának volt a főkapitánya. Annak a szatmári várnak, amely elsősorban a erdélyi fejedelmek elleni védelmet szolgálta, hiszen Erdély a török függőségben lévő önálló fejedelemség, potenciálisan ugyancsak veszélyt jelentett a Habsburg hatalom alatt lévô királyi Magyarországra. Hardegg 1592-ben került Győrbe főkapitánynak, és ez a két év igazából kevés volt ahhoz, hogy megismerje az itteni helyzetet. Az ostrom idején kétezer főt meghaladó helyőrség állt rendelkezésére, azonban az a tény, hogy a Mátyás fôherceg, a későbbi II. Mátyás király vezetése alatt álló császári sereg elvonult az erôdváros alól, elôrevetítette az ostrom kimenetelét. A várban a 2000 főnyi helyőrségben a magyarok csekély számban voltak képviselve. Ennek is megvan a magyarázata. A magyar katonaságot a nagy végvárakban általában a lovasok jelentették, akik portyáztak, akik a várból a hódoltságba vonultak, a hódoltságot ellenőrizték. Az erődítmény nagyságú várak védelmét, különösen ostrom idején fôként német gyalogság, tüzérek, illetve ebben az időszakban Győr esetében olasz segédcsapatok látták el. Hardegg több héten át sikeresen ellenállt a török ostromnak, végül a katonaság nyomására (a védekezésben részt vettek az itt maradt győri polgárok, tehát a civil lakosság is) kénytelen volt tárgyalásokat folytatni a vár feladásáról és átadni azt a törököknek. Egy év múltán Bécsben az Am Hof téren, a hadbíróság ezért halálra ítélte és lefejeztette, miként azt a mérnök főtisztet is, aki még nála is vétlenebb volt az egész feladásban, hiszen 1594 márciusában került Lotharingiából Győrbe. Igazán nem sok esélye volt arra, hogy az ostrom előtt bármiben változtasson a vár állapotán. Ôk ketten, tehát Hardegg főkapitány és Nicolaus Perlin mérnök-főtiszt bűnhődtek a győri vár feladásáért. A többi parancsnokot, tisztet fölmentette a hadbíróság, és továbbra is részt vettek a magyarországi hadi eseményekben. Miként fölmentették a szentmártoni vár, tehát Pannonhalma parancsnokait és a foapátot is, akik a várat ugyancsak átadták a töröknek. Nekik is legfeljebb a hősi halálra, mintsem a védekezésre lett volna esélyük.

A török uralom elől a város lakossága, természetesen aki tehette (és majdnem mindenki megtehette), elmenekült a városból, de elnéptelenedtek a következő évek folyamán a Győr környéki falvak is. Ez az elnéptelenedés két fázisban ment végbe. Elôször 1594 és 1598 között, majd pedig 1598 és 1600 között. Ez a két év sem volt ugyanis egészen veszélytelen, mert 1598 márciusától, amikor Adolf Schwarzenberg és Pálffy Miklós csapatai felszabadították Győrt, a következő két évben a város zsoldos megszállás alatt állt. Vallonok, németek táboroztak a romok között és a messze környéken, akik nem kevésbé voltak kíméletlenek a lakossággal szemben, mint a törökök. Zsoldos katonák voltak, ugyanúgy elvették, amit akartak, ugyanúgy megölték, azokat akik ellenálltak, mint a törökök. Ebben a két évben lényegében az volt a tét, hogy a polgári lakosság egyáltalán visszatérhet-e a városba vagy olyan garnizon-város jön létre, mint Kanizsán, ahol csak a katonaság tartózkodik. A székeskáptalan küzdelmének köszönhetôen 1600 nyarán ismét helyreállt a polgári közösség élete. Ez az újjászerveződés azt jelentette, hogy megválasztották a helyi önkormányzat vezetôit, a városbírót és az esküdteket. Ez az időszak volt az, amikor a város környékén olyan nagy a menekülés, az elnéptelenedés, hogy az egész Szigetköz, ahová nagy kedvvel telepítették a zsoldos katonákat téli szállásra, üresen állt. Ismerünk egy jelentést, amelybôl tudjuk, hogy Ásványról még a harangot is ellopták. Ellopták a harangot, és a menekülő ásványiak valahol a Felvidéken találták meg újra, és onnan követelték vissza.

1600 után viszont a győri polgárság, mondhatni, majdnem ugyanúgy állt talpra, ahogy 1594-ben menekülésre kényszerült. Hihetetlen gyorsasággal. Egy apró példa a rendezôdésre az az adat, amely szerint 1604-ben a csehországi Iglau, amely az egyik legjelentősebb textilkereskedelmi központ volt, posztókereskedői már külön önálló megbízottak tartottak Győrben. Megjelentek - ugyanúgy, mint korábban - a német és olasz kereskedők. Ebben volt szerepe annak, hogy győri polgárok fiai jutottak jelentős egyházi méltóságokra: Lépes Bálint és Dallos Miklós 1602-tôl minden kapcsolatuk felhasználásával segítették a régi jogok visszaszerzését. Tanúvallomásokat szedettek a város kiváltságairól, s befolyásuk hatására 1609-ben II. Mátyás király privilégiumok sorával gazdagította Gyôrt. Ezekre a kiváltságokra azt mondhatnánk, hogy a szabad királyi városi rang kivételével minden olyan jelentős elôjogot biztosítottak az itt lakóknak, amellyel az országban egyetlen mezőváros sem rendelkezett. Így lett Győr kiváltságolt mezőváros, ahol a lakosság polgári tudata és vagyoni viszonyai annyira megerősödtek, hogy 1650-ben, amikor a város perbe keveredett a káptalannal és megkísérelte, hogy megszabaduljon a káptalan földesúri joghatóságától, akkor az ország nádora, tehát az ország nemességének első választott képviselője előtt folytatott perben a várost szabad királyi városnak nevezték. Fatális botlás, de biztos nem véletlenül. Vélhetően, aki a kancelláriában ezt az ítéletet leírta, abban föl sem merült, hogy ez a város, amelyik a nádor előtt pereskedik a földesurával, nem szabad királyi város. Nem lebecsülendô teljesítmény ez abban a XVII. században, amelyben lényegesen kedvezôtlenebbek a politikai és gazdasági állapotok, mint a megelôzô évszázadban.

A város tehetôs polgárai tették lehetôvé, hogy a lehetőségekhez mérten - hiszen egy erődről, végvárról volt szó - a házak szépültek, s a XVII. században majdnem kizárólagosan már csak téglából vagy kőből épültek. Feltűntek a XVII. század közepén az első, a korai barokk építészet jegyeit magukon hordozó épületek, s jelentőssé vált a város szellemi élete is. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy az egyházi személyek, mint Nyéki Vörös Mátyás, Balásffy Tamás, Nagyfalvi Gergely a kor szintjén jelentős irodalmi személyiségek, hanem azzal is, hogy a polgárság vezető rétege ebből is számosan az iskolázottak közé tartoztak. Ebben nagyon nagy szerepe volt a jezsuita gimnáziumban 1632-ben megindult oktatásnak. Ez az egész nyugati országrészből - Horvátországtól a messze Felvidékig - diákok tömegét vonzotta ide. Tanárai között sok tudós személyiség tanított. Beccaria Virgil egyik fia szintén jezsuita szerzetes lett, aki Győrben végezte a gimnáziumot, s egy évig igazgatója is volt iskolájának. A XVII. században a győri városbírák közül heten voltak olyanok, akikről egyértelműen kimutatható, hogy elvégezték a legmagasabb osztályokat is.

A polgárság gyarapodása azonban nem változtatott azon a tényen, hogy Gyôr ebben az évszázadban is erôdváros, végvár maradt, melynek életében a meghatározó személyiség a fôkapitány volt. A várparancsnokok sorában Hans Breuner (Prainer) főkapitány a század elsô felének meghatározó személyisége, az 1598 utáni helyreállítások irányítója, a rác katonák Újvárosban történô letelepítésének intézôje, nagyon erősen támogatta az ellenreformációt, a katolikus vallás újabb térnyerését. Az ő munkálkodásának eredménye volt, hogy az 1610-es években a mai Liszt Ferenc utcában, ahol egykor a Szent István vértanúról elnevezett plébániatemplom állt, létrejött a ferencesek kolostora. Ez a jezsuiták mellett egy újabb fontos vallási támaszpontot jelentett. A Szent István plébániatemplomról annyit, hogy ez a templom és nem a püspöki székesegyház volt a város plébániatemploma. Ez utóbbira a plébániajog csak átruházódott, miután Szent István vértanú plébániatemploma a XVI. század végén elpusztult, majd pedig a ferencesek kolostortemplomává vált. Breuner egyúttal az utolsó fôkapitány, aki az alsó-ausztriai főnemességből került ki, abból a fônemességbôl, amely 1546-tól tetemes összegeket szavazott meg évrôl évre a vár építésére és az ôrség fizetésére. Ennek alapján formált jogot a várparancsnok személyének kijelölésére.

Az 1630-as évektől a gyôri vár és a hozzátartozó végvidék jelentôsége formálisan felértékelôdött, miután ettől kezdve általában az Udvari Haditanács, tehát a legmagasabb katonai irányító szerv elnökei viselték a győri főkapitányi tisztet. Közülük is legtovább 1660-tól 1680-ig Raimund Montecuccoli, akinek a neve a magyar történelemből jól ismert. Mellettük az 1620-as évektôl két főkapitány-helyettes működött, mégpedig egy magyar és egy német, az elôbbi általános helyettesként.

Befejezésül annyit, hogy a város, a gazdaságilag, társadalmilag jelentősen megerosödött város, az 1683-as Bécs elleni török hadjáratot nagyobb megrázkódtatások nélkül élte át. Ekkor a török valóban Bécs ellen akart vonulni és Gyôr köré csupán ostromzárat vontak. Ahogy ez a hadjárat lezajlott és 1686-ban Buda felszabadult, Győr katonai szerepe csökkeni kezdett. Ennek egyik jele volt (formális jele, de nagyon fontosnak tartom), hogy 1690-ben az Udvari Haditanács, hozzájárult az egyik legfontosabb "hadtáp-hivatal", az építési hivatal udvarának a karmelita rend számára történô átadásához, kolostorépítés céljára. A döntés világosan jelezte azt, hogy Győr katonai szerepe a török visszaszorulásával leértékelôdött, noha csak a XVIII. században, a Rákóczi-szabadságharc után szűnt meg teljesen. Megkezdődött egy másik átalakulás is, mégpedig a lakosságon belül. Ahogy a végvári szerep megszűnt és a végvári katonaság száma csökkent, egyre több német származású katona telepedett le a városban. Egyre több katonai fennhatóság alá tartozó német származású iparos vette föl a győri polgárjogot. A XVII-XVIII. század fordulóján megkezdődött egy olyan folyamat, amelynek eredményeképp a nemessé lett, magyar kereskedőréteg fokozatosan elköltözött és a török alól felszabadult dél-dunántúli területen szerzett birtokot, helyüket pedig a volt katonákból, katonai fennhatóság alatt állt egykori iparosokból lett zömében német nemzetiségű személyek foglalták el. Így jutott a következô száz esztendôben meghatározó szerephez a német polgárság Gyôrben. Tevékenységük hozzájárult ahhoz, hogy a város gazdasági szerepét a török kiűzése után nemcsak fönntartani, de növelni is tudták, és 1743-ig megszerezhették számára a szabad királyi városi jogállást.