A szerzetesrendek szerepe Győr tudományos,
oktatási és kulturális életében

A szerzetesrendek elhelyezkedésével kapcsolatban szokták emlegetni a következő hexametert: Bernardus valles, Benedictus montes amabat, Oppida Franciscus, celebres Ignatius urbes, azaz: Bernát, a ciszterciek megalapítója a völgyeket, Benedek a hegyeket szerette, a városokat, mezővárosokat Franciscus, tehát elsősorban a kolduló szerzetesrendek, a nagyvárosokhoz pedig a Szent Ignác és a jezsuiták fűződnek.

Győr példáján mindenképpen ezt látjuk igazolva. Az első kolduló rend megjelenésekor a szerzetességnek az intézménye Magyarországon is már két évszázadnál hosszabb múltra tekinthet vissza. A bencések, ciszterciek, premontreiek - az egyszerűség kedvéért, egy kicsit leegyszerűsítve mondjuk monasztikus rendeknek őket - elterjedése elsősorban a királyok és magánszemélyek alapításának köszönhető. Új vonásként legfeljebb azt jelölhetjük meg, hogy a két utóbbi több volt bencés monostort is átvett. De a három monasztikus rend sok azonos vonással rendelkezett. Az első: a monostorok általában királyi alapításúak voltak, őket követték a nemzetségi monostorok, amelyek nem lényegüket tekintve, hanem inkább csak tekintélyben, nagyságban, lakóik számban különböztek a királyi monostoroktól. Túlnyomó többségük tehát a királyi család vagy az alapító nemzetség temetkező helyének a szerepét töltötte be (de nem kizárólagosan, mert például Pannonhalma nem volt királyi temetkező hely) sokszor az egész középkoron át. A feladatuk a reguláris életformának a vállalása volt, hogy imádkozzanak az alapító szándékára, és a monostor zártságában, a világtól való elvonultságban tegyenek tanúságot arról, hogy magukat véglegesen és kizárólagosan Krisztus követésére szentelték egy nekik rendelt, különleges szerzetesi életformában. S közben a világ jelentős mértékben átalakult, az emberek a személyesebb törődést igényelték volna. Dél-Franciaországban, a Rajna völgyében, Észak-Itáliában az eretnekségek kedvező talajra találtak. Velük szemben az egyházi és a világi hatalom szinte teljesen tehetetlennek bizonyult. A lelki átalakulás most is a szerzetesség keretein belül indult meg, hatásában azonban az egész egyházat érintette. A monasztikus rendek világtól való visszahúzódása nem tudott felelni a kor igényeire a XII. század végén, a XIII. század elején. Az újonnan alakuló rendek, a domonkosok, a ferencesek a városi tömegek felé fordultak. Éppen azt a belső missziós munkát vállalták magukra, sokszor a világi klérusnak a gáncsoskodása közepette, amit a világi papság eddig hiányosan végzett el. A feladat a monasztikus, rendektől elütő szervezetet igényelt, most a szerzetes már nem volt egyetlen kolostorhoz kötve, ott élt, ahol szükség volt a munkájára. A kolostorok korlátozott önkormányzattal rendelkeztek, minden kolostort a rend központi kormányzata irányított, a generális káptalan pedig ellenőrzött. A kolduló rendek mozgékonysága hatalmas lehetőséget nyitott meg a lelki megújulás, az egyházi tudományosság, a skolasztika terén, és ezeket a pápaság is igyekezett kihasználni célkitűzéseinek a megvalósítására. A kolduló rendeknek az egyház belső életét átalakító hatása mellett az utóbbi időben a kutatás még egy jelentős szempontra is rámutatott, ami a témánk miatt nem jelentéktelen. A francia Jacques Le Goff vizsgálatait a magyar valóságra a nemrég elhunyt kiváló történészünk, Fügedi Erik próbálta alkalmazni. Le Goff a kolduló rendek elterjedését vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy először is a középkori Franciaország várostérképe azonos a kolduló rendi kolostorok térképével, mert a városokon kívül nincsen kolduló rendi kolostor, és fordítva, nincsen város kolduló rendi kolostor nélkül. A másik megfigyelése, hogy a városok struktúrája és a kolduló rendek elhelyezése között összefüggés áll fönn, mert ezek a rendek ott települtek le - eleinte mindig a külvárosokban - , ahol kezdetben a városba özönlő falusiak összegyűltek, később pedig ahol a városi plebejusok éltek. Fügedi Erik a magyar viszonyokat vizsgálva az eredményeit ilyen módon összegezi, végigtekintve a dominikánus kolostorok listáján: nem tudunk megszabadulni attól a benyomástól, hogy a névsor azonos a XIII. század derekának kereskedővárosaival. A kolostorok nyomán világosan kirajzolódnak az ország nagy kereskedelmi útvonalai. A Morva völgye felé Nagyszombaton, az osztrák őrgrófságból Vasváron és Győrön, Itália felől Pécsen és Fehérváron át vezetnek az utak a Buda környéki központok felé. Nincs az országba vagy az országból kivezető út, amelyen ne találnánk dominikánus kolostort. És - folytatja Fügedi a megállapításait - a kereskedővárosok kiemelkedő szerepét a hazai ferences kolostoralapítások is megerősítik. 1260 előtt a ferencesek bizonyíthatóan tizenhét kolostort alapítottak Magyarországon, és ezeknek többsége, tíz, ugyanazokban a városokban létesült, mint a dominikánusoké. De jellemző a kolduló rendek elterjedésének a negatívuma is. A püspöki székhelyeken csak ott találunk domonkosokat, ahol egyben fontos kereskedelmi központ is volt, tehát Esztergomban, Győrött és Pécsett. Azt is érdemes azonban megfigyelni, hogy a püspöki városok esetében a kolduló rendi kolostorok minden esetben a püspöki székhelyet jelentő városon vagy váron kívül, a külvárosokban telepednek meg. Itt megint csak Esztergom, Győr, Nyitra a példa, míg más kereskedővárosokban a városfalakon belül találjuk meg őket, például Nagyszombat, Kassa, Sopron esetében.

Az eddigi általános jellegű megállapítások után nézzük konkrétan a témául választott Győr helyzetét, próbáljuk egyenként megvizsgálni az itt megjelenő szerzetesrendeket.

A domonkosok. Azt bizonyosnak tekinthetjük, hogy már a XIII. század közepén volt Győrött kolostoruk. Nem látszik viszont bizonyítottnak az a hagyományra támaszkodó állítás, hogy itt lett volna a domonkosoknak az első magyarországi kolostora. A domonkos rendhez tartozó Ferrari kutató 1637-ben megjelent munkájában azt állítja, hogy a győri kolostor a Héderváryak nemzetségéből származó Paulus Hungarus - Magyar Pál - mester, aki a bolognai egyetemnek volt egyházjogász tanára, rektora, rögtön a rend indulásakor a rend tagjai közé lépett. Mivel maga Szent Domonkos nem jöhetett Magyarországra, (elsősorban a kunok közé szeretett volna menni téríteni), 1221-ben a rendi káptalan őt küldte, és ilyen módon ideérkezve, 1221-ben ő alapította volna a győri kolostort. A rend újabb történetírói megingatták ezt a hitet, és szerintük az első kolostor Székesfehérváron épült föl. Bedy Vince, aki a harmincas években nagyon sokat foglalkozott Győr egyháztörténetével, megpróbálja Ferrarinak az elképzelését fönntartani olyan módon, hogy szerinte az első kolostort a tatárjárás eltörölte, és egy újratelepítés után csak a XIII. század hatvanas éveiben vannak az életükről határozottabb nyomok. Ebben az újjáalapított kolostorban rendi növendékképző iskola is működött, és 1271-ben frater Péter, aki nyilván fölszentelt pap, de még a fráter a szokásos használat a páter, az atya helyett, a szentírástudományok lektora aként tanította itt. Ő az a Péter, aki egyébként szerepelt Árpád-házi Szent Margit halála után a boldoggá avatási perben, tanúként őt is kihallgatták. A XIII. század végéről ismert személyeket itt mellőzve, a XIV. század elején élt itt Csák-nembeli Mór. Róla azért kell megemlékeznünk, mert szent életet fejezett itt be 1336-ban, és Miklós püspök által egy legenda fűződik hozzá. Mikor a temetési szentmiséjét Miklós győri püspök celebrálta, a gyászmise alatt a jelenlévő sokaság látta, hogy úrfölmutatáskor a halott fölnyitotta a szemét, és annak végeztével újra becsukta. A kolostor szerzeteseinek életéről meglehetősen keveset tudunk, de a kolostor jó fegyelmére abból lehetne biztosan következtetnünk, hogy a XIV. században kétszer is a győri perjel kerül a magyar rendtartomány élére, Miklós perjel és Győri János perjel. Nyilván Győri János származásra is idevaló lehetett. A győri polgárok közül sokan szeretnének a templom körül a domonkosok temetőjébe temetkezni. A temetőkápolna részére 1417-ben búcsúengedélyeket szereznek a hívek részére. Zsigmond király és főleg veje, Habsburg Albert halála után III. Frigyes seregei ostromolták a várost, és úgy látszik, hogy a kolostor is, a templom is jelentős károkat szenvedhetett, mert a kolostor az egész országra kiterjedő koldulási engedélyt kap azért, hogy a restaurálási munkákhoz megfelelő összeg álljon rendelkezésükre. Ehhez a restaurálási munkához pedig, úgy látszik, egy építész szakembert, Várdai Mihály rendi testvért helyezték ide. Joggal merül föl ezek után a kérdés, hogy hol is feküdt ez a kolostor. Minden bizonnyal a várfalakon kívül, ezért tűnt el olyan könnyen a XVI. század viharaiban. Egy 1518-as oklevél a kolostort úgy említi, hogy a suburbiumban van, tehát a külső városba helyezi. A külvárosban pedig a kolostort a Héderváryaknak a győri birtokrészén kellene elhelyeznünk. Ez a birtokrész az ún. Királyföldből, királyi adományozás révén került a Héderváryak kezébe. A Királyföldet pedig a mai városháza, a vasútállomás és a mai Kálvária környékére szokás helyezni, tehát valahol ezen a területen kellene keresni a kolostort is. A kolostor javairól szinte semmit sem tudunk. Magyarázatul szolgálhat egyrészt a források hiánya, meg az a tény is, hogy kezdetben a domonkos kolostorok nem rendelkezhettek ingatlan javakkal. Tehát nemcsak a szerzetes szegény egyénileg, hanem a közösség is. A kolostorról a Héderváryak, valamint a polgárok alamizsnái gondoskodtak. A XVI. században, talán a reformáció hatására is, ez meglehetősen szegényes volt. Egy 1529-es városi tűzvész után a perjel 1536-ban a nemrég alamizsnaként kapott nyúli szőlőt eladta és a kolostor javára fordította. Egy 1539-es végrendeletben még előfordul a domonkosoknak a rendháza: Zarka Mihály polgár öt forintot adományoz a kolostornak. Az utolsó ismert adat 1542-ből való, amikor még szerepel a forrásokban, utána a domonkosok eltűnnek, úgy látszik, megszűnt a szerzetesélet.

A következő közösség a ferencesek. Az ő megtelepedésükre sincs írott forrásunk. A megtelepedés és a kolostorépítés nem föltétlenül történt egy időben. Az osztrák rendtartomány élére 1224-ben került Pisai Albert testvér. Ő indította az első ferenceseket Magyarországra. Mivel pedig Győr a fő közlekedési útvonalba esett, valószínű, hogy már az ő tartományfőnöksége, tehát 1224-27 idején megtörtént a győri letelepedés. A templom építésére is csak következtethetünk. A templom védőszentje Árpád-házi Szent Erzsébet volt, akit néhány évvel halála után 1235-ben, avatott szentté IX. Gergely pápa. És joggal feltételezhető, hogy annak örömére szentelték az új templomot, a magyar és a rendi szentnek a tiszteletére, hiszen Szent Erzsébet a ferences rendhez, a klarissza rendhez tartozott. 1250-ben pedig, már tudjuk, hogy őrség (custodia) volt Győrött, tehát egy olyan ház, amely alá további házakat rendeltek. Így már itt biztosan, szervezett kolostornak és templomnak is kellett állnia. A XIV. század elején a kolostor mindenképpen tekintélyes őrségnek számított. 1316-ban a győri custodia alá osztották be Sopront, Pozsonyt, Lékát. A XIV. századi megerősödés bizonyítéka az is, hogy 1365-ben Szombathelyen kápolnát adott nekik Kálmán győri püspök, amelyhez az áttelepített szerzetesek kolostort is építettek, majd 1379-ben ezt is a győri custodiához, őrséghez osztották be. A magyar rendtartomány 1448-as kettéoszlása Marianus és Salvatorianus tartományra, hátrányosan hatott a győri kolostor fejlődésére. Győr a Salvatorianus tartományé lett. Ekkor viszont országos események helyszíne a kolostor. 1455-ben országgyulést tartottak itt. Megjelent rajta Hunyadi János, Brankovich György, Kapisztrán Szent János. Kapisztrán 1455 júniusában tartózkodott a kolostorban. Az ő feladata a keresztes sereg összetoborzása és segítésük egészen Nándorfehérvárig. 1529-ben tűzvész is és a török pusztítás is károsította a kolostort. 1534-ben ismét tűzkárt szenvedett, 1555-ben pedig már romokban hevert. Úgy tűnik, hogy a szerzetesek ekkor már a Felvidék védettebb területeire vonulnak el. Mint annyi más szerzetesház a XVI. században, a török előrenyomulás és a reformáció hatására a győri ferences kolostor is elnéptelenedett, elpusztult. A XVI. század elején Prainer János báró, aki generális főkapitány, és Náprági Demeter püspök a káptalan segítségével visszasegítik a Marianus rendtartomány tagjait. A protestánsoktól visszavett Szent István-templom mellé 1614-ben tették le a kolostor alapkövét. A felépült templomot 1654-ben tűzvész rongálta meg, és csak 1673-ban tudták véglegesen renoválni. A XVII. század folyamán a saját templomukon kívül elsősorban a székesegyházi plébánia munkájába kapcsolódtak be, és a betegek ellátásába, a halottak eltemetésébe. Amikor elkészül a Magyar Ispita temploma, itt is ők végzik az istentiszteleteket, a székesegyházban pedig a magyar és a német nyelvű prédikációk vállalása a feladatuk. A rendháznak az erősödését és a hívek irántuk tanúsított bizalmát jelzi, hogy Keresztély Ágoston püspök (1696-1725) a provinciák kérésére 1721-ben megengedi, hogy a Szigetben egy új rendházat építsenek. Egy 1727-es jelentésből az derül ki, hogy valóban élt is egy házban három ferences atya, egy testvér, és a városon belül lévő kolostor főnökének felügyelete alá tartoztak. A végleges megtelepedésre azonban III. Károly 1728-as döntése alapján nem kerülhetett sor, ezért a Szigetben, a mai Szarvas utcában lévő ház magánszemély birtokába került. A későbbi forrásokban úgy szerepel, Miksa pék háza. A városi kolostor a karmelitáknak és a jezsuitáknak a história domusai szerint nagyon súlyos kárt szenvedett az 1763. évi földrengéskor. A karmeliták följegyzése szerint a ferences atyák konventje jobban károsodott, mint a forrásban említett karmelita és jezsuita rendház, mert a legfelső szintet a földrengés után nem lakhatták. A károkat még ebben az évben helyrehozták. Alig több mint két évtized múlva a kolostor is áldozatul esett a II. József-féle föloszlatásnak, és a kolostort a templommal együtt a vallásalap veszi át. Ilyen módon 1787 szeptemberében 19 páternek és 6 testvérnek kellett elhagynia a kolostort. A Liszt Ferenc utcában lényegében ma is álló épület, először megyeházzá alakult, és kb. két évtizede lehet, hogy a megyeiház, elköltözve a mostani helyére, átadta helyét a levéltárnak és más intézménynek.

A harmadik szerzetesközösség a keresztes lovagok győri ispotálya. A keresztes hadjáratok első szakaszának nagyon sajátos szerzetesrendjei az ún. lovagrendek. Közös vonásuk, hogy hármas eszmét igyekeznek megvalósítani: a szerzetesi vallásos eszmét a szokásos hármas fogadalommal, a lovagi eszmét a zarándokok védelmével és a betegápolás vállalásával, és a katonáskodást a szent földért vívott harccal. A Szentföldön alakult rendek azután az európai országokban is jelentős birtokokra, pénzforrásokra tesznek szert, amit aztán a zarándokok, a betegek ellátására és a foglyok kiváltására fordítanak.

A johanniták rendje, amelyről itt szó van, a XI. században alapított jeruzsálemi Keresztelő Szent János ispotályból fejlődött ki. II. Paschalis pápa a XII. század legelején védelmébe vette a rendet, II. Callixtus pápa 1120-ban lovagrendnek ismerte el. Központjuk először Jeruzsálem, majd ahogyan a keresztesek kénytelenek a területeket feladni, a török terjeszkedése miatt, 1291-ben már Ciprusra, onnan Rhodoszra, majd pedig 1530-ban Máltára szorulnak, és ezért szokás őket manapság Máltai Lovagrendként emlegetni. Itt élnek Máltán addig, amíg 1798-ban Napóleon nem államosítja őket. A XIX. században pápai rendeletre újjászerveződik ez a közösség, és a központjuk ettől kezdve Róma. A feladatuk pedig a karitatív munka, amelyet a II. világháború után XII. Piusz pápa kifejezetten is követelt tőlük. A pápa célkitűzése az volt, hogy aktív karitatív munkával foglalkoznak. A XII. században eljutnak Magyarországra is. A számtalan keresztes rendház közül ennek ellenére rendkívül nehéz kiválasztani, hogy melyik volt a Szent János lovagrendé. A középkorban ugyanis Magyarországon általában kereszteseknek, tehát Cruciferinek hívták azokat, akik ruházatukon keresztet viseltek, és mindenki ispotályos rendnek volt a tagja, akinek a rendházát ispotálynak, domus hospitalisnak hívják. A XVII. század első felében a Pázmány Péter-féle középkori szerzetes házakat összeíró lajtsom 21 johannita konventet sorol fel. Közülük azonban csak 12 volt valóban a jánoslovagoké. Közöttük nem találjuk Győrt. A győri keresztes lovagok rendházának alapítását pontosan nem ismerjük, az ideje a XIII. század elejére esik. 1209-ben már állott. 1216-tól vannak írott adataink. Az ispotály, amelynek bizonyos erődítmény jellege volt, és a mellette lévő templom az ún. Királyvölgy délnyugati végén, a mai kismegyeri határ szomszédságában feküdt. A város történetében a lovagoknak 1242-ben, a tatárok elvonulása után volt szerepük, ekkor ugyanis IV. Bélának Győrt vissza kellett szereznie Frigyes osztrák hercegtől. A magyar seregben a győri ispotályos lovagok is szolgáltak. Az ispotályosoknak győri jelenlétéről a XVI. század közepéig tudunk. Az ispotály ekkor Esztergomba került át. Győrött csak a papok maradtak, akik lelkipásztori munkát végeztek a templomban. 1559-60 az az év, amikor a menedékház, tehát az ispotály főnöke megtisztelő címet már nem szerzetesrend tagjának adják, hanem világi papnak, ami azt jelenti, hogy ebben az időben.

Ezzel főbb vonásokban áttekintettük a középkorban megtelepedett szerzetesek győri házait. A két legnagyobb kolduló rend és a johanniták találtak otthonra, és kapcsolódnak bele a városi pasztoráció, a lelkipásztori munka végzésébe. Érdekes talán az, hogy se a ferenceseknél, se a domonkosoknál nem találunk utalást arra, hogy iskolájuk lett volna, legalábbis úgy, hogy a rendtagokon kívül mások is tanulhatnak benne. Ennek az lehet a magyarázata, hogy Győrnek nagyon jó és híres káptalani iskolája volt, és ilyen módon a káptalani iskola talán a világi papság képzésén kívül a városban élő világiakat is föl tudta készíteni a városi iskola szintjén azokra a feladatokra, amelyekre szükségük volt a városi adminisztráció irányításában.

A szerzetesrendek XVII-XIX. századi megtelepedését kell még átnéznünk. Győr újkori történetében a már említett ferenceseken kívül kétségtelenül a jezsuitáknak van a legnagyobb szerepük. A káptalan igen sok nehézséget támasztotta a jezsuiták megtelepedésének. De II. Ferdinánd király már 1624-ben elhatározta, hogy az ifjúság oktatására, a katolikus hit terjesztésére a Dunántúlon elsőként Győrbe telepíti őket. Dallos Miklós püspök, kiszemelte a templom és kolostor alapítására alkalmas helyet (a mai bencés rendház és templom területéről van szó), amelyet a király 1627-ben a jezsuitáknak adományozott. Az intézmény fönntartására a veszprémvölgyi apácák különböző helyeken lévő birtokait és a lébényi volt bencés apátságot adományozta. Pázmánynak az volt az elképzelése, hogy az akkor még bencés apátságként nem működő, csak címzetes apátságként adományozott Pannonhalmi Főapátságot is a győri jezsuiták fönntartására fogja fordítani. Erre aztán mégsem került sor. Halála után sikerült Pannonhalmát bencés szerzetesközösségként visszaállítani. A jezsuiták megtelepedésének a maradandóságát aztán gróf Széchenyi György veszprémi püspök majd kalocsai érsek igen jelentős pénzbeli adománnyal biztosította. A rend 1626-tól már vezeti a gimnáziumot, egészen az 1773-as feloszlatásig. A gimnáziumot 1773 után aztán más szerzetesek, világi papok látták el, amíg 1802-ben a Szent Benedek-rend kezébe került. A jezsuita rendház tagjai a gimnáziumi munka mellett a lelkipásztori teendőkben is tevékenyen részt vettek magyar és német nyelvű prédikációkkal, missziókkal, jámbor társulataikkal; ilyen például az Agónia-társulat, amelyik megépíti a Kálváriát és a Kálváriához vezető Keresztutat, és az ifjúság körében működő Mária kongregáció. A templomukat, amely a barokk térképzés és belső díszítés egyik legszebb emléke Győrött, 1634-ben kezdték építeni Szent Ignác tiszteletére. Aztán 1641-ben a templombelső díszítése jelentős mértékben átalakult. Acsády Ádám győri kanonok, veszprémi püspök bőkezűségéből a stukkók helyett Paul Troger freskóival díszítették az egész főhajót. A mellékkápolnákban, meg a patikában és a rendháznak a lépcsőházában az elsőről a második emeletre vezető részén épen megmaradtak a szép freskók.

A győri jezsuiták legjelentősebb tevékenysége kétségkívül az iskolai munka volt. Hogy ennek jelentőségét a város és a szűkebb-tágabb környék szempontjából mérlegelni tudjuk, érdemes megemlíteni, hogy a jezsuiták fő célja már a XVI. század végén az volt, hogy a korábbi katolikus és protestáns iskolaszervezési tapasztalatok alapján egységes, mondhatni nemzetközi iskolaszervezetet dolgozzanak ki, amelyet egyformán alkalmazhatnak az ország minden jezsuita iskolájában. 1599-ben végleges szövegében közreadják a Ratio atque institutio studiorum Societatis Jesu című, azt lehet mondani rá, hogy Tanterv és utasítás című dokumentumot. Ez a szabályzat az első rendszeres tanterv. Két részre osztja a jezsuita iskolákat, melyeknek eszerint volt egy gimnáziumi és egy akadémiai tagozatuk. Az ötosztályos gimnáziumi tagozatban három évfolyam latin grammatika, egy-egy poétikai és retorikai évfolyam volt. Minden osztály számára külön-külön tanár volt. Hazánkban az első osztályt, amelyet principistának szokás nevezni, általában két évfolyamra húzták szét, és ilyen módon a jezsuita iskolarendszerben egy hatosztályos gimnázium alakult ki, amelyre aztán ráépült a két évfolyamos akadémia. Jogi és teológiai fakultásával gyakorlatilag ez lesz a nyolcosztályos gimnázium őse. A gimnáziumhoz mindenütt szoros szálakkal fűzödött az akadémia. A két évfolyamos bölcseleti-teológiai iskolát Győrött majd csak a jezsuita korszak után, 1778-ban nyitják meg. A győri iskola - alapításától kezdve - Észak-Dunántúl szellemi, kulturális központja. A barokk kor számos egyházi és világi vezető egyénisége tanul, nevelkedik itt. Sámbár Mátyás hitvitázó missziós páter ennek a gimnáziumnak a diákja, később pedig a tanára is. Itt tanul Karner Egyed pannonhalmi főapát, Amadé László költő, Esterházy László pécsi püspök, aki jeles szónok és egyházi író is. Itt tanít Hevenesi Gábor történetíró, Rájnis József költő és műfordító. Érdemes megfigyelni, hogy a tanulók létszáma a XVII-XVIII. század folyamán csak egészen kivételes esetben esik 250 alá, többnyire 300-400 körül mozog. A maximumot 1676-ban jelenti a 798 tanuló. A XVIII. század folyamán szinte folyamatosan 500 fölött van a tanulók száma. A nyitó évben már 246-an, a jezsuiták föloszlatásának évében 250-en vannak. A föloszlatás után az átmeneti korszakban nagyrészt a volt jezsuiták és a világi papok tanítottak, de a tanítás még a régi szellemben folyt. A változás II. József uralkodása alatt következett be azáltal, hogy megszüntette a Mária-kongregációt, csökkentette a vallásos ájtatosságok számát. Ugyanakkor II. József németesítő törekvése ellenhatásaként jelentkezett a nemzeti öntudatra ébredés. A jezsuita Rájnis Józsefen kívül a szintén Győrött tartózkodó piarista Révai Miklós nyelvész voltak a magyar érzésnek az ébresztői a városban. A gimnázium nevesebb diákjai ebben az időben a két Kisfaludy: Kisfaludy Sándor költő, Kisfaludy Károly drámaíró, valamint Pázmándi Horváth Endre költő Pázmándfalu plébánosa, Czinár Mór történetíró, bencés levéltáros, és Villax János zirci apát. 1802-ben I. Ferenc az akkor visszaállított bencés rend kezelésére bízta a gimnáziumot és az akadémia vezetését is.

Az újkori, vagy az újkorban megtelepedett szerzetesek között másodiknak a sarutlan karmelitákat kell említeni. 1697-ben Szelepcsényi György prímás 50 ezer forintos hagyatékából telepednek meg Győrött I. Lipót király és Keresztély Ágost győri püspök engedélyével. Ez a rend eredetileg a Kármel-hegyen a XII. században cellákban élő imádságos remeteközösségekre vezethető vissza. A jeruzsálemi királyság bukásakor, 1291 után kiszorultak Palesztinából, és Európában, főleg Angliában renddé szerveződve, elég gyorsan elterjedtek. 1298-ban VIII. Bonifác pápa ismerte el őket kolduló rendként. Magyarországon a középkorban Nagy Lajos korától terjedtek el, de a török kor a ő kolostoraik pusztulását is jelentette. Az újkorban Buda fölszabadulása után, tehát 1686 után ismét megjelentek, a régi kolostoraikat akarták újjászervezni. Erre Budán és Székesfehérvárott sor is került, de az itt visszaszerzett házakat II. József föloszlatta. A győri remeteség 1700-ban kapott telket, aztán a Wittwer Márton Athanáz testvér, egy valószínűleg Csehországból idekerült karmelita, jeles építőmester megépítette a ma is meglévő templomot, rendházat. Ezekkel a munkákkal párhuzamosan folyt az ő vezetésével Pannonhalmán az ebédlő, Zircen a ciszterci apátság építése. Az 1763-as földrengés nagy károkat okozott a győri épületben. 1809-ben pedig, a napóleoni harcok idején, amikor ágyúztak és a városi bástyákat fölrobbantották, ismét megsérült az épület. A II. József-féle föloszlatást elkerülte a győri zárda, mert a hatóságok a megyei hivatalok elhelyezése számára alkalmatlannak találták, a karmelita atyáknak azonban a rendi szabályzatuk ellenére ki kellett járniuk a plébániákra, falvakba lelkipásztori munkát végezni. A karmelita magyar rendtartomány 1903-ban kivált az osztrák tartományból, önállóvá lett. A noviciátusnak, tehát a kezdő éves rendi növendékeknek a győri ház adott otthont. Trianon után a rend teológiai főiskolát is itt működtetett a kolostor falai között.

Egy másik szerzetes közösség a kamilliánusok. A XVIII. században a mai Nádorváros területén a belváros lakói kerteket telepítettek. Először csak kis házikókat, lassan állandó lakóházakat építettek. 1743 után a terület lelkipásztori gondozása a belvárosi plébániára tartozott. A század végére azonban a lakosság számának növekedése miatt önálló lelkipásztorra volt szükség, és Dilts Józsefné 2000 forintot hagyott templom építésére, hogy ott a gyerekek és a felnőttek vallási oktatása is biztosítva legyen. Ez a terv azonban megváltozott, mert Vácott nem sikerült letelepíteni Szent Kamill betegápoló rendjét. Az 1591-ben szerzetesrenddé nyilvánított társaság a három szerzetesi fogadalmon túl negyedikként vállalja a pestisben szenvedőkre is kiterjedő betegszolgálat feladatát. A háború sújtotta XVII. századi Európában megtaláljuk őket a csatatereken a seregek kíséretében, a török elleni hadmuveletek során pedig a pápai csapatok mellett, és így szolgáltak Magyarországon és Horvátországban is. Az állandó letelepedés szándéka Vácott meghiúsult. Ekkor Győrbe jöttek, és az akkori győri püspök, Zichy Ferenc gróf közbenjárásával 1761-ben a városi kórházban kaptak elhelyezést, betegellátás fejében. Az elhelyezés nem tetszett a város akkori vezetőségének, mert helyeket foglaltak el a városi kórházban, és ez a szerzeteseknek sem felelt meg. A püspök viszont mindenképpen szükségesnek tartotta a rend győri jelenlétét. Ekkor a városi vezetőség készséggel átadta nekik a Dilts Józsefné-féle hagyatékot. Ebből az alapítványból és különböző püspöki, kanonoki, hívektől származó adományokból 1770-ben megkezdődhetett a templom építése, ami négy év alatt be is fejeződött. Csakhogy jóformán vége sem lett az építkezéseknek, - hiszen a templomhoz még torony és rendház sem épült - , amikor a kamilliánusok életének vége szakadt, mert 1787-ben II. József föloszlatta a rendházat, és a 24 ezer forintra értékelt vagyonát a vallásalapba utalta.

A kamilliánusok itteni működésük idején a városi plébánia ügyeibe nem avatkoztak. Megtartották saját templomukban az istentiszteletet, a hívek és gyerekek vallásoktatását, és betegellátással foglalkoztak. A városban élő, otthon fekvő betegeket is rendszeresen látogatták, és ezért a városi polgárok megkedvelték őket. A feloszlatáskor csupán egyetlen páter maradhatott egyházmegyés papként a templom mellett. Nyugdíjat a vallásalaptól kapott, és ilyen módon lelkészi teendőket végzett. Ezzel ugyan megszűnt a rend működése, de megkezdődött az 1789-ben önállóvá vált kamilliánus plébánia élete.

Az orsolyiták. A katolikus nőnevelés új fejezete kezdődött el Győrött az orsolyita apácák megtelepedésével. Már egy századdal korábban, Draskovich a jezsuitákkal párhuzamosan szerette volna letelepíteni a, klarissza apácákat, azonban akkor ez meghiúsult. Csak 80 esztendővel később, 1726-ban tudtak rendházat alapítani az orsolyiták.

A rend Merici Szent Angéla társulatából alakul ki. A pápa 1618-ban hagyta jóvá. Külső munkaként a leányifjúság nevelését vállalták. Fontos látni, hogy a jezsuitáknak soha nem volt női ága, ezért, ahol ők maguk megtelepedtek, szívesen fogadták az orsolyitákat maguk mellé, mert a nővérek a leányifjúsággal tudtak foglalkozni. Goetz Josephina grófnő, Goetz József bécsi kanonok húga 20 ezer forintot adományozott Pichler Annának, Neupauer Ignác császári és királyi tanácsos özvegyének, hogy orsolyita apácazárdát alapíthasson. Ő először Bécsben, aztán Bécsújhelyen kísérletezett sikertelenül, aztán fordult a figyelme Győr felé. Az apácák számára megvett az Apáca utcában, tehát a mai helyükön négy házat, III. Károly pedig engedélyezte a győri letelepedést. 1726-ban meg is érkezett a kiszemelt főnöknő, Mater Alexia három társával együtt, és még az év augusztusában meg is kezdték a tanítást bérelt házakban. A felépülő zárda- és iskolaegyüttesben hatszor folyt nagyobb szabású építkezés e század húszas éveiig, amíg ezt a mai formáját elérte. 1746-47-ben az akkorra már szűknek bizonyult zárdát a Bástya utca felőli szárnnyal, 20 szobával, ebédlővel, konyhákkal bővítették. A templomot 1762-ben építették, elsősorban egy győri polgár, Richter Ádám adományaiból, tehát mások is jelentősen hozzájárultak az építkezés költségeihez. Az elemi iskola a XIX. század folyamán szűkös volt. Már 1852-ben bővítették, és 1892-ben megépítették az egész Apáca utcai frontot a templom folytatásaként. Ide helyezték át az általános iskolát, a régi iskolát pedig óvodának hagyták. 1898-ban megnyitották a polgári iskolát, és ezért tovább bővítették az épületet, most már a Duna felé fordulva, és 1908-ig a zárdaépület szolgált egyúttal a konviktusban, tehát a diákotthonban élők kollégiumaként is. Ekkor egy rendi vizitáció kötelezte a nővéreket, hogy az internátus részére új, megfelelő helyről gondoskodjanak. Így készült el egy 100 növendéket befogadó és a kor színvonalán álló diákotthon. Ezt 1926-ban ismét bővítették a Bástya utca felőli fronton. Az orsolyiták számára a legfontosabb mindig az elemi iskolai oktatás volt. Ezt segítette aztán elő az 1880-tól működő, az iskolát alulról támogató óvoda. Az elemire pedig ráépült a polgári iskola. Nagyon fontos volt a nővéreknek, hogy a növendékeiket kézimunkára tanítsák, és ezért külön kézimunka- tanfolyamot indítottak, igaz, hogy ezt elsősorban a családi életre való felkészítés részeként, tehát hogy otthon a legszükségesebb munkát el tudják látni a tőlük kikerülő növendékek. 1922-ben viszont a kereskedelmi minisztérium engedélyével egy női ipariskolát is létrehoztak. A tartama három évfolyamra terjedt, megkívánta a négy polgári iskola előképzettségét. Végbizonyítványt adott, amely szerint iparengedélyt vállalhattak, és női szabóságot nyithattak. A kétszáz éves megtelepedésük jubileuma alkalmából megkezdték a tanítónők képzőjének kiépítését. Egyszerűen csodálatos az a dinamizmus, amit az orsolyiták egy ilyen óriási iskolakomplexummal nyújtottak a városnak.

Egy rendről kellene még szólni, és ez a bencések. Megjelentek már a XVIII. század folyamán az "Apátúr ház"-ban (A mai Xántus János Múzeumnak az épülete a pannonhalmi főapát győri rezidenciája volt). A gyakori utazások, az országgyűlésre, Pozsonyba és másfelé való utazás alkalmával Győrből továbbindulni kényelmesebb és könnyebb volt, mint Pannonhalmáról. Az "Apátúr ház" egészen 1786-ig, a II. József-féle föloszlatásig az apátság tulajdonában volt. 1802-ben a rendet a II. József-féle föloszlatás után I. Ferenc király azzal a feltétellel állította vissza, hogy birtokait és öt apátságát abban az esetben kapja vissza, ha tíz gimnáziumot vállal, és oktató munkát végez bennük. Ez az oktató munka nem volt már egészen új a rend életében, hiszen a XVIII. században egy rövid, átmeneti időre, a föloszlatásig Pozsonytól egy kicsit északra egy fél évszázadon keresztül Monorban, és Komáromban rövid ideig már működött gimnáziumi munkakörben a rend. 1802 után a tíz közül az egyik a győri jezsuita kollégium és gimnázium volt, amit át kellett venniük az akadémiával együtt. Közben az akadémiát, megszervezése után átvitték Pécsre. A század tízes éveiben újra visszahozták, és 1850-ig a rend a vezetésében volt. Az épület külső jellegében annyi változás történt, hogy 1886-ban a templom bal oldalán lévő régi jezsuita gimnáziumot szűkős volta miatt lebontották, és a most fönnálló gimnáziumi épületet akkor készítették.

Talán még annyit kell elmondanom, hogy a sor legalább érintőlegesen teljes maradjon, hogy az irgalmas nővérek e század húszas-harmincas éveiben telepednek le Győrött, nem túl nagy számban Révfaluban, és a kórházi munka volt a feladatuk 1950-ig. Legutolsóként megjelentek itt e század harmincas éveiben a Szociális Misszió Társulat tagjai. Ez egy magyarországi alapítású, modern társulat. 1908-ban Farkas Edit szervezte meg a rendet. Elhagyták az apácaruhát, az akkor éppen divatos polgári öltözéket használták. De a működésükben lényeges, hogy elsősorban a szociális kérdések a megoldásában próbáltak segítséget adni: a nővédelemben, a leányifjúsággal való foglalkozásban. Nagyon mozgékony társulat volt. 1950-ben szűnt meg a működése.