A Duna, Rába és Rábca partján mindenütt kikötöttek a hajómalmok, Szent József napjától, Szent András napjáig éjjel-nappal dolgoztak. Zakatolásuk a városba is behallatszott, ez szinte hozzátartozott a környezethez és a hangulathoz. Tudjuk, hogy Győr, Ásvány és Vének - tehát a Szigetköz alsó szakaszában - a XIX. század közepén a folyók partján még több mint száz malom dolgozott. Miért tudott ennyi molnár megélni a városban, ezen a rövid szakaszon? Azért, mert nagyon híresek voltak ezek a malmok és molnáraik. Messze vidékről is jöttek ide. Nemcsak a környékbeli gazdák jöttek és őröltettek, hanem Sopron és Veszprém megyéből is idehordták aratás után szekereken a gabonájukat, és itt aztán szétosztották a molnárok között. Minden molnárgazdának volt egy nyila, azaz egy fadugó, amire rá volt írva a monogramja. Minden gazda akinek megvolt a maga molnárja, akivel évenként őrletni szokott, az odament egyenesen. De a messziről jövők, akiknek nem volt kimondott molnármesterük, azok kalapból kihúzták, kinyilazták, melyik malomhoz menjenek. Az őrlés a hajómalomban folyt. A hajómalom két hajóból állott, a víz belső oldalán állt a völgyhajó, a parthoz közel pedig a házhajó. Azért is hívják annak, mert a malombódé is ezen volt rajta. A két hajó között egy nagy tengely tartotta a hatalmas kereket, a lapátkereket, amibe a víz belekapaszkodott és hajtotta. Nagyon ügyes szerkezettel, áttételekkel a nagy kerék hajtotta a legkisebb kerekeket is, tehát a malom őrlőkerekeit.

Sokszor egy hétig is várni kellett a vízparton, mire sor került a gazdákra. De szívesen vártak, mert kedélyesen ment a várakozás. Tudniillik a messzi falvakból a zsákok mellé egy kis oldalast, sonkát, borocskát is fölraktak, és bizony mondják az öreg véneki vagy ásványi molnárok, éjfélig is szólt a nóta a vízparton a szép nyári, aratás utáni időszakban, míg rájuk került a sor. Persze a molnárok is gondoskodtak a kuncsaftjaikról. Híres volt az itteni molnárgombóc. A molnárlegények gombócot főztek, és ezzel etették, kínálták az őrletőket. Mondják itt, régi igazság volt, hogy minden jóravaló molnárlegénynek volt a közeli falvakban tejfölös menyecskéje, akivel egy kis jó szóért, pusziért tejfölt lehetett lisztért cserélni. Ebből főzték a kitunő molnárgombócot, amit tejföllel öntöttek nyakon. Kitűnő étel volt, az őrletők napokig is szívesen fogyasztották.

Miért voltak ezek a malmok ilyen híresek? Először azért, mert hétféle finomságú lisztet tudtak őrölni. Csak nullás lisztből volt háromféle. A másik előnyük az volt, hogy nem olyan ömlesztett lisztet adtak a gazdáknak vissza, mint amit ma a boltokban kapunk, (senki sem tudja, hol termett, ki csinálta), hanem itt valóban az volt, hogy minden gazda a saját gabonájából őrölt lisztet vihette haza, tehát igazán a saját kenyerét ehette. Bizony sokszor késő őszig dolgoztak a malmok, még az Al-Dunáról is hoztak föl gabonát. A Bácska-Bánát híres gabonatermelő vidékeink voltak - a mai Vajdaság területe - , lovakkal vontatott hajókkal, dereglyékkel onnan is hordták föl a gabonát ide, itt, a Győr környéki malmokban őrölték meg.

I.

Virágzó, nagyszerű ipar volt, és persze céhes ipar is volt, céhes mesterek voltak a molnárok. Csak az lehetett mester, aki fából kifaragott egy molnár szerkezetet, olyan fából faragott fogaskereket, amivel meghajtották az őrlőkövet. Csak az lehetett mester, aki a saját faragású szerkezetével legalább egy zsák gabonát meg tudott őrölni. Persze molnárlegények dolgoztak a mesterek, molnárok mellett. Bizony sok fáradságba került, mire mindezt kitanulták. De jó gógyis emberek is voltak - ahogy a szigetköziek mondják - ezek a molnárok, nem lehetett az eszükön túljárni. Egy bizonyíték erre például, hogy tudjuk azt a molnárlegények nem pénzért dolgoztak a malomban, hanem részért. Tíz zsák gabonából a tizedrész, tehát egy zsák volt a legényeké. Merőlapáttal mérték ki a maguk vámját, és ezt gyűjtötték maguknak, mert ebből adták a lisztet a tejfölös menyecskéknek a gombócra. Van egy jó mondás, amit Véneken hallottam először. A molnárgazda megkérdezte a legényt: - Kivetted a vámot? Azt mondja a legény: Ki. - Látta a gazda? - Nem. - Na akkor vedd ki hamar újra, hogy lássa. Egy ilyen malom belseje, élete roppant izgalmas volt, a mai ember szemével nagyon romantikusnak látszott. Gyerekkoromban én is voltam fönn ilyen dunai malmokban. Egymás tetején voltak a zsákok, azok tetejére mentünk föl mi gyerekek, ott feküdtünk vagy hancúroztunk. Este már nem volt jó, mert a patkányok is járogattak a zsákok között, visongattak. De nagyon ügyes molnárok voltak, akik el tudták riasztani a patkányokat. Erről is sok érdekes monda van. Na de nagyon rátartiak is voltak a maguk céhbeli mesterségére. Itt Győrben volt a molnárcéhnek az egyik nagy központja, de ennek a kisugárzása Nagybajcson volt, a nagybajcsi molnárcéh házában. Nekik külön zászlójuk is volt, ami a mai napig is látható a nagybajcsi templomban. Összejöveteleket tartottak, szigorúan vigyáztak a minőségre, a mesterség becsületére, és aki nem végezte rendesen a dolgát, megbüntették. Kiváltsága volt a molnároknak, hogy a körmeneteken az oltári szentséget ők kísérhették lámpával vagy gyertyával a kezükben. A legényeknek, akiket a mesterek magukhoz fogadtak a malomba, három évig molnárinasnak kellett lenni. Nagyon kemény életük volt míg megtanulták. Fúrtak, faragtak, amellett az őrlés munkájába is, amit lehetett, besegítettek. Amikor letelt a három esztendő, vizsgát kellett tenni. Aki levizsgázott, abból lett legény. Az újonnan levizsgázott legénykét ünnepélyesen avatták be, fogadta be a többi legény. Ez az avatás nagyon régi céhes hagyomány volt, ünnepélyesen fogadták maguk közé a céhlegények az ifjú gyereket. A legényavatás a céhekkel ugyan elmúlt, de nagyon érdekes, hogy a környékbeli falvakban, sőt országosan is, a falusi lakosság is átvette a céhektől a legényavatás szertartását, és a mai 70-80 év körüli öregek nagyon szívesen elmesélik, hogyan is körösztülték be őket a legénycéhbe. A mi vidékünkön Dunaremetén, még a mai napig is minden évben bekörösztülik azokat a legénykéket, akik arra alkalmasak.

Kiket lehetett bekörösztülni a legénycéhbe? Csak azokat, akik együtt bírták a munkát a legényekkel. Nem kortól függött, volt, akit már 17 éves korában bekörösztültek, volt, akit 19 éves korában is nehezen fogadtak be maguk közé. Legénypróbát köllött tenni. A céhes világban a molnárlegényeknek ladikkal meg köllött kerülni egy szigetet, vagy zsákokat ladikkal kivinni a malomba a házhajóra. Ott segíteni kellett, - bizony zsákolni is kellett tudni - , kis létrán fölvinni a malomba a teli zsákot, a liszteszsákot pedig visszaszállítani a gazdának a kocsihoz, aki várta, hogy megérkezzen a lisztje. Először köllött egy legény körösztapát fogadni. A legények közül a legszimpatikusabbat, - vagy akivel már jó barátságban volt - , megkérte, hogy legyen a körösztapja, ő aztán elvállalta. Valamilyen ünnepen, legtöbbször Úrnapja után volt a fő céhes molnár ünnep, és általában a mesterek ünnepe, akkor ennek a keretében avatták be a legényeket. De farsang farkában, azaz húshagyó kedden is nagy körösztülő nap volt. Tehát azokat, akik megértek erre, akkor bekörösztülték. Minden céh legényeinek megvolt a maga kocsmája. Itt Győrben nem a belvárosban, - mert a városban nemigen engedtek céhes legényeket kocsmázni, mert nagy lármával voltak - , inkább Újvárosban és Szigetben voltak ezek a vendéglők, ahova a céhes legények jártak mulatni. Na egy ilyen kedves vendéglőjükben összejöttek a molnárlegények is, persze az inasgyereknek még a kocsma tájára sem volt szabad menni. Az akkori kocsmárosok bizony céhes inasgyereket nem szolgáltak ki. A céhes legények között mindig volt tizedes, aki leste a kocsmákat is, és ahol tilosban járó legénykét találtak, azt megbüntették. Hogyan? Egy ilyen büntetés volt, - Dunaremetén például a mai napig is megcsinálnak, lányos háznál (mert lányos házhoz sem volt szabad járni) - , hogy akit tilosban fogtak, egy ökörigát, - vagy ahol nem volt ököriga, ott egy létrát - körösztbe raktak az ajtó elé, és akkor a tizedes beintett, hogy "Gyere ki suttyó, aki tilosban vagy". A kis suttyónak ki köllött mászni az ökörigán vagy létrafokán körösztül a szobából, a tizedes meg ott várta a korbáccsal és ütötte a fenekit, ameddig ki nem mászott. Az ilyeneket szívesen elmesélik az öregek, meg azt is mesélik, hogy akit többször fogtak tilosban, még télen is megfürdették a vályúban odakinn. Hát nem volt kellemes. Nem csoda, hogy alig várta az a kis suttyó legényke, hogy ő is bekerüljön a legények közé. Várta a kocsmaajtóban, hogy a körösztapa kigyüjjön érte. A vendéglőkben általában a céhes legényeknek megvolt a külön asztaluk és a legénycéh címere lógott az asztal fölött.

Dunaremetén a szigetközi legénycéh múlt századból való, nagyon szép, kovácsoltvas címerét is érdemes megnézni, az italbolt legényasztala fölött ott lóg a mai napig is. A legények odaültek az asztal köré, és az első legény - mert minden évben választottak első legényt maguk között - mondta a körösztapának, hogy kísérje már be a bekörösztülni való suttyót. A körösztapa kiment a kocsmakapuba és behívta a kis legényt, aki bejött, szépen meghajtotta magát a legények előtt és megkérte - megkövetem, ahogy nagyon szép magyar beszéddel mondta - a legénycéhet, hogy fogadjanak be, körösztüljenek be engem is a legénycéh tagjai közé. Erre mondta az első legény, hogy bekörösztülünk, mert tudjuk, hogy már letetted a legényvizsgát, tudsz velünk dolgozni, most már magunk közé fogadunk. A körösztapa először oktassa ki a legény körösztfiát a legényregulákrul.

Minden céhnek megvoltak a szigorú szabályai, regulái, a mestereknek is, de ugyanígy megvoltak külön a legényregulák, amik a legények életét szabályozták. A legényregulák között találjuk meg azokat a megfogadni való szép szabályokat, amikre kioktatta a körösztapa a bekörösztülés előtt a kis legényt. Az első, legfontosabb regula a legényböcsület. "Ne tégy fiam soha olyat, ami nem böcsületes." Az is regula, hogy böcsüld meg az idősebbeket, akkor majd téged is megböcsülnek a fiatalabbak. Ez minden társadalom alapja. Az is regula, hogy ne lesd a potyát. Add vissza mindenkinek böcsülettel, ha jót kaptál valakitől. Amikor a kislegény mindenre rámondta, hogy megfogadom körösztapám , akkor azt mondta az első legény: "Na most bakútassa le a legény körösztfiát. Akkor a körösztapa ölibe vette a legényke fejit, fölkeltek a legények az asztaltól és mindegyik a fenekire vert, hogy ezek legyenek az utolsó ütések, amiket gyerekfejjel eltűrsz magadon." Nagyon szép szertartás volt. Tudjuk, hogy aki három évig inaskodott akármilyen szakmában, céhben, ha emberséges volt a mestere, ott jó dolga volt, de ha kicsit goromba társaságba került, még a legények is ütötték, verték, pofozták, nem szólhatott a kis legényke semmit. De most már legény vagy, nem vagy köteles eltűrni, hogy bántsanak. Az is a szabályok közé tartozott, hogy: "Ne kezdj verekedésbe, de ha bántanak, ne hagyd magad." Ezután azt mondta az első legény, hogy: " Most már körösztüljük be a legénypajtásunkat." A körösztapa fogott egy kupa bort és a kis legény fejére töltötte, hogy: "Mától kezdve most már jó dolgos legény légy." Ahogyan a legénnyé válás alapja a jól végzett munka volt, úgy ebben a szertartásban is jó dolgos legénységet kívánva köszöntötte a legény körösztapa a fiát. Persze megéljenezték, megtapsolták, koccintottak vele, és egy jót mulattak. Na és el is áztatták a bekörösztülni való legénykét. A legtöbb helyen, falusi vonatkozásban, most is meg lehet találni a nyomát, hogyan lett vége ennek a szép szertartásnak. A körösztapa kiment, hozott egy talicskát. Az elázott legényt rátették a talicskára és azt mondta a körösztapa: "Na most még egyszer utoljára hazatullak körösztfiam, hogy máskor már a kocsmából magadtúl is hazatalálj." S akkor nótaszóval hazakísérték a legényt. Faluhelyen ugyan él még a hagyománya, de nagyon sokat kopik a dolog, csak a mutatósabb dolgok maradtak meg, a tartalom mindig kikopik az ilyen szokásokból.

Ilyen volt a molnárélet, és itt Győrben bizony a múlt század végéig ilyen nagyon szép volt a malmok élete. Persze a gőzmalom, később aztán a hengermalmok kiszorították őket a vízből, s ma már csak a régi vízpartok mellett vagy a határrészek nevében maradt meg a molnár szó.

II.

A molnárok mellett meg kell emlegetnünk Győrrel, a vizekkel kapcsolatosan egy régi mesterséget, ez a hajóvontatás, a burcsellás mesterség volt. Tudjuk, hogy Győr csomópont, hiszen a Rába, Rábca vidékéről a folyóvizek itt folynak össze, nyilván a folyóvizeket követő utak is itt csomósodnak össze, ez Győrnek, mint városnak az egyik földrajzi energiája. Régen ugyanígy volt: nemcsak a szárazföldi, hanem a vízi utak is itt jöttek össze. Fontos vízi forgalom volt itt még a múlt század derekán is. Itt Győrben nagyon szép képek, metszetek mutatják, hogy a mai Püspökvár alatt, a Rába torkolatánál volt a fő győri kikötő. Itt kötöttek ki a burcselláknak nevezett fedett dereglyék, itt rakodtak ki, át a kocsikra, szekerekre, amik aztán Sopron vagy Veszprém felé, a messzebb dunántúli vidékekre vitték a gabonát vagy a szállítani való holmit. Tehát nagyon élénk volt a dunai hajóforgalom itt Győrött is. A hajóvontatás nagyon izgalmas munka volt. Három-négy pár lovat fogtak a dereglyék elé egy hosszú rudazó kötélen, és nagy tudomány volt hajtani ezeket a lovakat, főképpen a hajót úgy irányítani, hogy zátonyra ne fusson, vagy partnak ne menjen. A győri kereskedelem egyik fő ütőereje volt ez a vízi közlekedés. A győri mesterek például burcsellát fogadtak, vagy a nagyobb mestereknek burcsellájuk volt. A újvárosi fazekasmestereknek külön burcsellájuk volt, és a kiégetett cserépedényeikkel megrakták a burcsellát, azután szépen lecsurogtak a Dunán, a Mosoni-Dunán le Gönyűnél, aztán a Nagy-Dunán. A közeli városok, községek partján kikötöttek és árulták a holmijukat. Addig mentek lefelé, míg ki nem ürült a burcsella, el nem adták az árújukat. Ott aztán megrakodtak olyan holmikkal, - ipari anyagokkal, fával, vagy olyan dolgokkal - , melyek ezen a vidéken keresettek voltak, és fölfelé ugyanígy, ilyen hajóvontatásos technikával, tehát lovakkal vontatták föl a hajókat és jöttek haza. Üresen sose jártak, nagyon jó hasznot hajtott ez a burcsellás hajóút és utazás. Nem csoda, hogy Győrött a burcsellások külön céhet alkottak, és nagyon híres mesterek is voltak. A Burcsellás közt ma is megtaláljuk Győrben. Azért nevezik Burcsellás köznek, mert a vízparthoz közel van, a burcsellásoknak ez volt a lakónegyede.

Győrben külön volt az újvárosi, szigeti mesterek vidéke, és a belvárosban megint. A belvárosban nem engedtek tüzes vagy szagos mestereket dolgozni, mert féltették a várost. A tüzes mesterek, mint a kovácsok vagy fazekasok, kiszorultak Újvárosba, a tímárok, meg az ilyen szagos mesterek (büdös mestereknek is csúfolták őket) ugyancsak Szigetbe vagy Újvárosba települtek. A belvárosban csak az úri mesterségek, a szabó, varga, csizmadia, és különösen híres mesterség volt az évszázadok során Győrben az aranyműves mesterség.

III.

Szeretném még elmondani, hogy ezek a mesterek, főképp a molnárok, nagyon rátartiak voltak a mesterségükre. Nagybajcson, Ásványon vagy Véneken egy külön társadalmi rendet képviseltek a falusi gazdák vagy zsellérek között. A rátartiságukat egy nagyon szép népdal is megörökítette, megőrizte:

A víz a malmokat aláhajtja

Molnárné a lányát nagyra tartja

Ne tartsa már olyan nagyon nagyra

Szebb is van, jobb is van a faluban.

Nagybajcsi kisleány a szeretőm

Nyakán is, vállán is selyemkendő

Szép karcsú derekát átölelem

Szép a szeme, szemöldöke, de szeretem.

Amint a központból kimegyünk, tiszta falusi utcákban járunk. Tehát a földrajzi adottságok szerint volt kisebb vagy nagyobb falusi területe minden városunknak. Győrnek is. Győrnek ez a paraszti vagy mezőgazdasági jellege Újvárosban volt. Ma is, ha kimegyünk a Lapos felé, az újvárosi utcák még mindig szépen mutatják ezt a régi falusi jelleget. Tehát a Győrt élelmiszerrel ellátó gazdáknak Újváros meg Sziget volt a központja. A mezőgazdálkodás népi hagyományait találjuk meg itt a mai napig is, ha az itt élő öreg embereket megbeszéltetjük. Egészen régi hagyományokat lehet Győrben is megtalálni a mezőgazdálkodásból. Csak egy-két példát szeretnék mondani rá. Például a vetést. A vetőgép előtt kézzel vetettek, az előkészített talajba kézzel szórta a gazda a csandérnak nevezett edényből a magot. Minden lépéshöz mondott egy mondókát: "Vagy lesz, vagy nem lesz" - , hogy egyenletes legyen a lépése, egyenletesen szóródjon a mag. Na de nem akárhogy kezdték a vetést. A vetés ünnepélyesen kezdődött Újvárosban is, de minden faluban. Kiment a gazda a vetés első napján a földje szélére, aztán levett kalappal elmondott egy imát, Miatyánkot vagy Üdvözlégyet, - vagy "Isten áldása legyen velünk" - szólással kezdte a magot szórni. Aztán átvették tőle a többiek is, a segédek, és így szórták tele a földet maggal. Ugyanilyen ünnepélyes volt a betakarítás, az aratás is. Hogyan kezdődött az aratás? Először is a mi vidékünkön, a Rábaközben, Szigetközben nem Péter-Pálkor kezdték az aratást, hanem Sarlós Boldogasszony napján. Ez Péter-Pál után, július 2-án van. Sarlós Boldogasszony napja egy Szűz Mária-ünnep, azért nevezik Sarlós Boldogasszonynak, mert a régi, ősi sarlós aratással van összefüggésben. Tudniillik a múlt század közepéig nem kaszával arattak, mint ma, és nem keresztekbe rakták a gabonát, mint ma, hanem sarlóval arattak, nők és férfiak egyformán. Összefogták marokra a gabonát és a kalász feje alatt elvágták sarlóval. Csandérnak nevezték, amibe összegyűjtötték a kalászokat, aztán rakták össze, és így csépelték ki, persze nem géppel, hanem cséphadaróval vagy lovakkal. Nagyon érdekes, hogy a múlt század közepén az uradalmaktól vette át a parasztság a kaszás aratást, s attól kezdve aratnak kaszával.

Nagyon szép szakrális hagyomány fűződik hozzá, ami a mai napig is él például Kónyban. Minden évben Sarlós Boldogasszony napján, ha hétköznapra esik, akkor is, misét mondatnak a templomban vagy a határhoz közel eső kápolnában, és a templom vagy kápolna falához összehordják az aratás eszközeit, a kaszát, sarlót, cséphadarót, még a kötözőfát is, sőt a bugyogakorsót, amiből a vizet hordták, vagy az ikercsuprot, amiben az ebédet hordták. A mise után a pap kijön és megáldja ezeket az eszközöket, s ezekkel a megáldott eszközökkel másnap ünnepélyesen kezdték az aratást.

Hogyan kezdték? Kimentek a földre úgy, mint a vetéskor. A gazda megint levett kalappal imát mondott, azután az első kaszavágást ő csinálta. Ezután adta át a kaszát az első kaszásnak, így indult meg az aratási munka. Újvárosban is van emléke, de a Rábaközben, Szigetközben minden faluban, sőt írásbeli anyagunk is van. Az acsalagiaknak van egy panaszlevele a soproni levéltárban, amiben írják, hogy akkora nagy víz volt, hogy elöntötte a táblát (de a Szigetközben a Duna ugyanígy), és nagyon megemlegették, hogy sarlóval csak ladikból tudtak aratni. Tehát el volt öntve a gabonaföld, és ladikkal mentek a földhöz. Még a múlt század végén, már a kaszás aratás idején volt olyan esztendő, hogy a laposabb területeken csak ladikból tudtak aratni, sarlóval vágták le a gabona fejét. A természet adottságait mindig le tudta győzni ügyes leleménnyel a magyar nép, ahogyan éppen adódott, vagy a lehetősége kínálta.

Ezekben a falusi városrészekben a falusi szokásokat, illetve a gazdálkodás régi szokásait még mindig megtalálhatjuk. Ezek a mesterségekhez, vagy a munkájukhoz kötődő hagyományok.

De nemcsak ilyeneket találunk, hanem szellemi hagyományokat is. Legegyszerűbb a Mikulás, Mikulás-járás mindenütt van Európában. Mikulás után 13-án van Luca napja, ami a régi adventi hagyományok között az egyik legizgalmasabb, legérdekesebb volt. Nagyon érdekes, hogy városokban lehet lucázást találni, Gyorött is, Újvárosban. Kapuváron még fényképeztem is pár évvel ezelőtt lucázókat, akik felöltöznek Lucának, lepedőt borítanak és álarcot vesznek magukra. Ezek a jó szellemek képviselői, akik varázsolnak. A lucázás ünnepe ebben a varázslásban van. Kevesen tudják, miért olyan nagy érték ez számunkra. Mert honfoglaló őseink boségvarázsló szertartása maradt meg a lucázás hagyományaiban. Tudjuk, mennek házról-házra, elkezdenek kotyogni (Luca, luca kity-koty-), közben szórják a szemetet vagy töreket a konyhába, szobába. A háziasszony nem haragudott érte, mert utána összesöpörte, és betette a tyúkok tojófészkibe, hogy jó tojók legyenek. A kotlóst is ilyen törekre ültették, hogy egészséges csirkék keljenek ki.

Az adventi szokások között, ami a városban is él, jelenleg a betlehemezés és a mendikálás nemcsak falun, hanem a városban is nagyon szépen lehet látni betlehemező gyerekeket, akik járják a betlehemmel a házakat. Ahova beeresztik őket, szívesen látják. Összeáll négy-öt jó hangú gyerek és karácsonyi énekeket énekelnek és a karácsony hangulatát terjesztik. Ahova beeresztik őket, ott jutalmat kapnak, kis pénzt. A betlehemezéssel ugyanígy van, ősi hagyományokat őriztek meg a betlehemes szokások is. Persze tudjuk, hogy a templomi szertartásokból indult el, mert a karácsonyi evangélium, szertartás latinul volt, a nép egy kutya szót sem értett belőle. De valahogy meg kell, hogy a nép magának elevenítse ezeket a szép szertartásokat. Így találták ki, hogy lefordítva a templomban játszották a karácsonyi evangéliumot. Később kikerült a templomból ez a játék, a népi színjátszásunk történetében nagyon jelentős szerepe van. Világi jelenetekkel színesítve így terjedt el a betlehemezés az egész országban. Ez is nagyon szép régi hagyomány, és olyan hangulatot teremt a karácsonyvárásban, hogy nem szabad abbahagyni. (A mendikálás a gyerekek szokása volt, de régen még a legények, leányok is jártak mendikálni házról házra. Falun most is járnak, de Győrben a gyerekek között éled újjá a mendikálás, szépen elénekelgetnek karácsonyi énekeket).

Tudjuk, hogy karácsony böjtjét, a Jézus-várást népünk nagyon ünnepélyessé tette. A karácsonyi asztalt itt Győrben, a panelházakban is a hagyományőrző kedves öregek, de a fiatalok is (a mi családunkban is a lányaim, unokáim is megcsinálják most is) böjti étellel terítik meg. Erről is lehetne sokat beszélni, de egyet szeretnék külön kiemelni, hogy piros almának lenni kell minden karácsonyi asztalon, jegyezzük meg. A piros alma az egészség szimbóluma, hogy akik együtt vannak a karácsonyi asztalnál, maradjanak meg jó egészségben.

A prózai népköltészetünkből is szeretnék egy-két emléket adni. Tudjuk, hogy a népmondáink kétfélék: vagy hiedelemmondák, vagy történelmi mondák. A hiedelemmondák az ősi magyar vallás, mitológia elemeit őrizték meg 1000 éven keresztül. Ilyenek a táltosokról - azok a pogány papjai voltak a magyarságnak - , a tudósokról - akiknek a tudományát a mai napig őrizték a természeti tudományok, tudták, hogy fűben-fában van az orvosság, mivel lehet embert és állatot gyógyítani, ezeknek volt a tudósuk. Az utolsó ilyen ember a rábapatonai tudós Nagy Feri bácsi volt, akiről a népmonda könyvemben egy egész sorozatot olvashattok, miket tudott csinálni. Nagyon sok boszorkányos történetet is össze lehet írni. Ilyen történeteket lehet még Győrben is találni. Egy példa erre - ugyan már vagy 30 éve volt - , hogy utaztam az egyik győri buszon, mikor hallom, hogy egy öreg néni valakinek hangosan meséli: "Ides lelkem, akkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a saját szememmel láttam a boszorkányt." Elkezdtem hegyezni a fülemet, gondoltam, ez egy nekem való néni. Aztán meglestem, hol száll le. Szabadhegyen szállt le a buszról, én is leszálltam vele. Cipekedett szegénykém a nehéz cekkerrel, odamentem, hogy adja ide, segítek én fölvinni. A szabadhegyi templom mögött az Öreg utcában lakott fönn. Így barátkoztam össze a Szabó nénivel, és nagyon sok jó boszorkányos történetet gyűjtöttem tőle össze. Közben vallattam, hogy hogyan látott saját szemivel boszorkányt. Hát többet elmondott. Egyet elmondok, szó szerint úgy mondom, ahogy a Szabó néni mondta. Mert ezzel azt is tudom igazolni, hogy a prózai népköltészet ugyanolyan irodalmi, művészeti érték, semmi fölösleges nincs benne, nagyszerűen tudja szemléletessé tenni, meg tudja eleveníteni a mondanivalóját, tehát ugyanolyan irodalmi érték, mint a népdal. Hát így mondta el nekem a Szabó néni az esetet:

"Mikor olyan lóti-futi kis szoknyás leány voltam, akkor egyszer öreganyám kenyeret sütött. Szépen megdagasztotta, meg is kelesztette, beletette a kemencébe. Aztán egyszer csak belesett a kemence likján, hogy sülnek-e már. Hát fölkiáltott idesanyám: - Jaj istenem, valami baj van. Mi gyerekek ott vártuk a jó lángost, mikor sül meg. Megkérdeztük: - Mi baj van öreganyám? - Jaj, nagy baj van, ellapultak a kenyerek benn a kemencében. Hát hamar kivett a vetillőlapáttal egyet, fölvágta, hát akkor látta, hogy nyúlós volt belül. - Hő a nemjóját - mondta öreganyám - , ebbe beleokádott a boszorkány. Hát mit csináljon? Átment a szomszédasszonyhoz, megkérdezte, mit köll ilyenkor csinálni. Azt mondta a szomszédasszony: - Mária lelkem, ne izgulj semmit, menj haza, metszd föl a kenyereket, aztán verd beléjük az öregkést. Aztán fogd a vetillőlapátot és dobuljál a kemenceajtón, majd nem bírja hallgatni, aki megrontotta. Hát öreganyám így is tett. Hazament, beleverte az öregkést a kenyérbe, fogta a vetillőlapátot, elkezdett dobolni a kemenceajtón. Nem dobolt öt percig sem, gyütt az utca végéről a Juli ángya. - Jaj, Mári lelkem, ne dobulj már annyit, nem bírom hallgatni. - Nem-e? - mondta öreganyám. - Akkor maga volt az a boszorkány, aki megrontotta a kenyereket. Fogta a söprőt, jól megkókálta véle, addig kergette, amíg ki nem futott a kapun." Hát kérem, ez a prózai népköltészet. A szemünk előtt játszódik le, elevenné válik a történet.

Még csak annyi szeretnék hozzá mondani, mint tanár, hogy miért köll az öregkést belevágni a kenyérbe. Honfoglaló őseinkig jutunk. Őseink az acélt rontásuzőnek tartották. A bölcsőbe is beleraktak valami öreg fejszét vagy kést, hogy a boszorkányok meg ne ronthassák a kisgyereket. Tehát azért kellett az öregkést belevágni a kenyérbe, hogy a boszorkány rontását semlegesítsék. Miért köllött dobulni a kemenceajtón - az se véletlen. A sámánok, tudósok, táltosok, a pogány papok, mikor a rontásűző szertartást csinálták, doboltak, nagy extázisba estek, énekeltek, így akarták elriasztani a rossz szellemeket a közösség körül, vagy pedig a jó szellemek figyelmét így akarták felhívni. Egy egyszerű kis Győrben gyűjtött mondával, 1000 éven keresztül élő magyar vallási, mitológiai hagyomány maradt meg. Ilyen értékeket találunk a szellemi értékeink között. Persze a Táltosok, tudósok, boszorkányok című könyvemet is hadd ajánlom, még lehet a boltokban kapni. Tele van ilyen hiedelemmondákkal, meg történelmi mondákkal is, amikből most még hirtelen egy példát elmondok. Történelemből mindnyájan tanulták a schwecháti csatát, a múlt századbeli szabadságharcnak azt a csatáját, ahol széjjelverték a Kossuth által odaküldött magyar segélycsapatokat. Hogyan maradt meg a schwecháti csata emléke egy kisbajcsi népmondában? Nemrég halt meg az az Oross János bácsi, akitől még annak idején összegyűjtöttem. Ő mondta el a kisbajcsi őrsereg történetét:

"Mikor Kossuth elmondta azt a nagy beszédit Óváron, minden faluban föllelkesült a nép, hogy beáll Kossuth katonájának. Nálunk is akkora volt a lelkesedés, hogy vagy harmincan álltunk össze. Mikor bementünk Győrbe jelentkezni, azt mondta az ottani kapitány, hogy ez már egy rendes falu, ahunnan ilyen sokan gyüttek. Aztán megengedte, hogy együtt maradjunk. Így lett a kisbajcsi őrsereg, ahogy akkor hívták. Összegyütt a nép kaszára-kapára, cséphadaróval, más nem volt, így indultunk el gyalog Bécs ellen. Rengeteget mentünk, igen el voltunk már fáradva, mikor odaértünk Bécs alá. Nagy nép volt ott, sokaság. Egyszercsak halljuk ám, hogy durrognak a puskák, még ágyúval is közibük lőttek a népnek. Akkor azt mondta az öregapám, mert ő volt a vezetőjük: - Tyűh a nemjóját emberek, mennyünk innen, mert itt máma még emberhalál lesz! Hát erre visszafordultak és szerencsésen haza is gyüttek. Amikor aztán Győr fölül volt az abdai csata, meg Kisbajcsnál volt egy kis csetepaté, már puskát is kaptak a kisbajcsiak. Amikor a németek már erősen szorongatták a honvédeket, kitörtek a kisbajcsiak a faluból és segítettek elkergetni a németeket. "Sokan meghaltak" - mondta az Oross bácsi - , ott temették el őket a réten a legelőn. Sokáig megvolt még a sírjuk, ott domborodott, de aztán ellapultak a fakadóvíztől." Hát egy nagyon szép, érdekes történelmi monda, hogy a schwecháti csata történelmi valósága hogyan őrződött meg a nép ajkán egy történeti mondában. Érdemes velük foglalkozni.

Na még egyet búcsúzásul. A kiflit mindenki szereti, igaz? Ebben a könyvemben olvashatjátok, hogyan keletkezett a kifli. Mindenki szereti a kiflit, mégis kevesen tudják a történetét. Én sem tudtam addig, míg Burgenlandban össze nem akadtam egy pékmesterrel, akitől meghallottam:

"Bécset is el akarták foglalni a törökök. Bécs ostroma sokáig tartott, teljesen körül volt zárva a város. Nem ment se ki, se be senki. Az élelem is elfogyott. Inkább koplaltak a bécsiek, de nem akarták megadni magukat. Szerencséjük volt a bécsieknek, mert egyszercsak megérkeztek a lengyel király felmentő csapatai, akik fölszabadították Bécset. Nagy volt a lélegzetvétel. A fölszabadulás örömében a bécsi pékek céhe elhatározta, hogy ennek az emlékére új süteményt sütnek. Megformálták tésztából a török félholdat, kisütötték, és ebből lett a kifli. Mára elterjedt az egész világon, mindenki szereti. Tudjuk meg azt, hogy a törökök nemzeti jelvénye, a félhold, azt őrzi, és Bécs török ostromának emlékét őrzi ez a sütemény."

Nagyon örülök, hogy ma együtt lehettem veletek. Azzal szeretnék búcsúzni, hogy a hagyományaink, népi kultúránk olyan szellemi érték, amit szent örökségként hagytak ránk évszázadok magyarjai. Nem szabad, hogy a mi kezünkön vesszen el. Ma már az embert a tudomány meg a munka mindenféle más irányba eltereli, de nem szabad ezeket sem elfelejteni. Nemcsak európai műveltségűnek kell lenni, hanem magyar műveltségünk is legyen. S annak lesz magyar műveltsége, aki a tudomány, a tudás, a mestersége mellett ezeket is tudja és nem felejti el. És miért maradtak meg évszázadokon keresztül ezek a hagyományok? Mert szebbé tették az ember életét. Nehéz élet volt régen - tudjuk - , de szebbé tudta tenni egy dal, monda, vagy szokás: higgyétek el nekem, itt a panelházakban az életet szebbé tudja tenni, akármilyen szegény az a lakás, ha tisztaság van, s egy szép népi kézimunka vagy faragás van az asztalon vagy falon. Ha elfáradunk vagy bánatosak vagyunk, egy-egy szép népdal, ha eldúdolgatjuk, megkönnyíti a lelkünket. Ha olvasunk vagy hallunk egy szép mesét vagy mondát a népköltészetünkből, valóban segít az életünket szebbé tenni. És én azzal szeretném ezt a szent örökséget a ti lelketekre bízni, hogy ne hagyjátok el, nyissátok meg a szíveteket, lelketeket a magyar műveltség előtt, és tegye a ti életeteket is szebbé, mint ahogy az őseinkét, eleinkét is.