Szeretettel köszöntök minden jelenlévőt. Mindenek előtt egy-két kiegészítést, pontosítást mondanék a címhez. Az egyik az időhatár. Én elsődlegesen a XVII. századi győri polgárokról szeretnék beszélni, kitekintve esetenként a XVIII. századi polgárokra is. Ennél korábbra sajnos - források hiányában - nem tudok visszamenni. A XIX-XX. századból fennmaradt nagy mennyiségű forrás feldolgozásához pedig eddig még nem jutottam hozzá. A másik, hogy most a címben a "győri polgárok" kifejezést én általánosabban értem, és az akkor itt élt győriek életéről szeretnék részletesebben szólni. Ennek részben történeti okai vannak: a polgár kifejezés a mai értelemben később alakul ki, másrészt Győr lakossága - mint látni fogjuk, és akik itt voltak négy héttel ezelőtt dr. Gecsényi Lajos előadásán, hallhatták - meglehetősen vegyes volt ekkortájt. A harmadik, amit szeretnék előrebocsátani, hogy ez a forrásanyag, a végrendeletek, meglehetősen sok kutatási lehetőséget rejt magában. Én ezek közül a mai alkalommal egyet szeretnék részletesebben ismertetni: ez pedig az, hogy milyen volt a győri polgárok mindennapi élete a XVII. században - ez egy olyan téma, ami a hivatalos történetírásból meglehetősen kimaradt - és talán izgalmas mind a tanulók, mind a felnőtt érdeklődők számára.

A forrástípusról röviden: milyen is egy végrendelet, egyáltalán hogyan lesz a végrendeletből történeti forrás, mit lehet kezdeni ezzel a forrástípussal a kutató szemével? A végrendelet, mint fogalom, nyilván mindenki előtt ismert: a halálra készülve szeretik az emberek elrendezni hátramaradó földi javaikat, elsődlegesen azért, hogy az örököseik, utódaik között perpatvar ne legyen, egymás között el tudják rendezni dolgaikat. Ezért igyekeznek olyan világosan bemutatni vagyoni helyzetüket, felsorolni kintlevőségeiket, adósságaikat, behatárolni örököseik körét és az öröklés arányát, hogy ebből ne legyen később vita.

Hogy miben rejlik a forrásértéke? Elsődlegesen abban, hogy egy olyan őszinte forrásról van szó, ami szubjektív, az emberek gondolkodásába, vagyoni helyzetébe bepillantást enged, ugyanakkor mégis hiteles, hiszen gondoljunk bele - szemben egy emlékirattal, amit utólag ír az ember és akaratlanul is arra törekszik, hogy saját szerepét szebbnek tüntesse fel a valóságosnál az adott dologban - , a végrendeletet akkor és abban a helyzetben kell világosan és egyértelműen megfogalmazni, hiszen egy haldoklóról van szó az esetek többségében, vagy egy halálos betegségben lévő személyről, akinek már nem biztos, hogy megadatik, hogy később még egyszer rendbetegye a dolgait.

Hogyan használható a végrendelet, mint forrás? Három szintet lehet elkülöníteni. Egyrészt egy adott ember végrendeletét: ha valakinek jobban meg akarjuk ismerni az életét, egy jó adalék, kiegészítés lehet a végrendelete. Próbálkozhatunk a végrendeletek egy kisebb-nagyobb csoportjának elemzésével, például az azonos mesterséget űzőkével. Kiválaszthatunk iparos-végrendeleteket, kereskedő-végrendeleteket, vagy más társadalmi csoportét. Én például a XVII. század első három évtizedének győri városbíráit szedtem így össze, és kiderült, hogy azok közül, akik 1600 és 1630 között viselték e tisztséget (akkoriban egy évre választották a városbírát, de előfordult, hogy egymás után többször újraválasztották, minden évben Szent György-napon), tizenkettőnek megtaláltam a végrendeletét. Ez egy olyan irategyüttes, amiből elénk tárul, kik is voltak ezek a személyek, milyen volt a világképük, gondolkodásuk, vagyoni és társadalmi helyzetük, származásuk, nemzetiségük és még számos dolog - tehát erre is alkalmas lehet a végrendelet! Vagy alkalmas lehet arra, hogy egy kisebb közösséget kiválasztunk, ami lehet egy városrész vagy éppen egy falu, és annak egy viszonylag rövid időszakból fennmaradt végrendeleteit együttesen elemezzük. Én magam a Sopron megyei Káptalanvis, valamint Nyúl községek XVII. századi forrásait vizsgáltam így. Az utóbbi esetében még annyival is szerencsésebb volt a helyzet, hogy a nyúli lakosoknak viszonylag jó kapcsolataik voltak a győriekkel, ezért rengeteg kiegészítő adatot kaptam a végrendeleteikhez Győrből is. És ebből egy érdekes "falutörténet" rajzolódott ki, olyan oldalait mutatta be életüknek, ami egyébként más forrásokból nem volt ismert eddig. Végül a legnagyobb lehetőség, amikor a végrendeletek tömegével maradnak fenn: ez esetben már lehet mennyiségi elemzéseket végezni, már kijönnek a fontosabb tendenciák. Győrött egy ilyen esetről van szó, mert a XVII. századból eddig kb. 1000 darab végrendeletet sikerült találnom (ez 15 évi kutatás eredménye), és ebből már nagyon sok minden kiderül a város egészéről is.

Nagyon röviden utalnom kell arra, hogy a magyarországi kutatásokban eddig hol és hogyan használták a végrendeleteket. Elsődlegesen arról lehet beszámolni, hogy tucatnyi magyar városban jelentek meg végrendelet forráskiadványok. A múlt század hetvenes éveiben báró Radvánszky Béla volt az első kutató, aki a végrendeletet mint történeti forrást felhasználta. Magyar családélet és háztartás a XVI-XVII. században című háromkötetes munkájában, ami 1879 és 1896 között jelent meg, 75 darab végrendeletet közzé is tett szöveg szerint. Ezek nagyon értékes források, viszont annyiban elütnek az általam vizsgáltaktól, hogy kivétel nélkül főúri végrendeletek, így a győri forrásainkkal tartalmilag össze nem vethetők.

Szempontunkból nagy jelentőségű Házy Jenő tevékenysége: ő négyszázharminc-valahány soproni végrendeletet tett közzé az 1390 és 1524 közötti évekből eredeti nyelven, azaz korai újfelnémet dialektusban. Óriási kincs, hogy ez közzé van téve nyomtatásban és nem kell kéziratokban böngészni a kutatónak.

Azután Tárkány Szűcs Ernő nevét mindenképpen meg kell említeni: ő volt az, aki a végrendeletet "felfedezte" a legújabb kori történeti kutatás számára. Főként Hódmezővásárhelyen és Makón kutatott nagyobb mennyiségben, de később más városok anyagát is átnézte. Aztán az utóbbi évtizedben jelentek meg nagyon fontos közlések Nyíregyházáról, Nyírbátorból, Ceglédről, Debrecenből, a hajdúvárosokból és még néhány helyről kisebb mennyiségben. Ezek sajátossága az, hogy egyik sem XVII. századi anyag, illetve a gyöngyösiben van néhány XVII. századi, a többi mind későbbi; tehát a győri források emiatt is egyedülállóak, hogy itt egy olyan korszakot kutathatunk, melynek az anyaga más városokban jóformán nem is maradt meg. A XVII. századból Debrecenben 16 darab végrendeletet tudtak fellelni a levéltárban - mint említettem, Győrött kb. 1000 darab van, tehát egészen más a kutatás lehetősége.

Természetesen az is izgalmas, hogy milyen kutatásokra használták eddig a végrendeleteket. Itt most nem szándékozom számbavenni az e témakörben napvilágot látott több tucatnyi munkát, csupán néhány fontosabbra utalnék. Tárkány Szűcs Ernő nevét már említettem: ő jogász volt, jogtörténész, és elsődlegesen a jog szempontjából, a végrendelkezés fejlődése szempontjából vizsgálta e forrástípust, bár Hódmezővásárhely esetében a társadalmi, gazdasági körülményeket is feltárta. Alapvetően új színt hozott ebbe a kutatásba egy Szende Katalin nevű soproni fiatal történész, aki az utóbbi fél évtizedben tett le féltucatnyi tanulmányt ebben a témában. Azért speciális az ő kutatása, mert a testamentumok mellett más dokumentumok adalékait is figyelembe vette. Szende Katalin régész is többek között, és a régészeti leletek anyagával összevetve a végrendeletben leírtakat tudott olyan képet rajzolni a XV. századi Sopron anyagi kultúrájáról, ami meglehetősen egyedülálló, és azt hiszem, nemzetközi viszonylatban is számottevő. (Egyébként legmesszebb egy későközépkori soproni szemétgödör régészeti leletanyagának a végrendeletekkel való összevetésével jutott.)

Természetesen problémát jelent, hogy hogyan lehet ekkora mennyiséget vizsgálni, illetve melyek azok a témák, amelyeket lehet, illetve nem lehet mennyiségileg vizsgálni. Vagy másképpen fogalmazva: mennyire részletesek ezek a végrendeletek? Nos, előre kell bocsátani, hogy a végrendelet nem vagyonleltár, tehát nem az volt a célja a végrendelkezőnek, hogy mindent fölsoroljon tételesen; neki az egyértelműség volt a lényeg, az, hogy amit leír, az alapján el lehessen osztani a vagyonát. Ebből következik, hogy a kutató számára az a jó végrendelet, ahol nagyon bonyolultak voltak a testáló családi kapcsolatai. Ha például volt egy végrendelkező, aki többször házasodott, mindegyik házasságából született újabb gyermek, esetleg másodszorra özvegyasszonyt vett el, az is hozott magával gyermeket, akkor teljesen bonyolult volt a család összetétele, ezért aprólékosan le kellett írni, hogy melyik vagyontárgy hogyan került a házasságba, melyik házastársa révén, emiatt melyik ágból származó gyermekek örökölhetik, miután nem egyformán osztoztak: amit az első házasságába hozott az első asszony, azon csak az abból származó gyerekek osztoztak, amit a második hozott, azon csak az övéi és így tovább. Fantasztikus kincsesbánya a kutató számára, amikor ez részletesen kiderül. Amikor "egyszerű" a család helyzete, egy házasságot kötött a testáló, vannak gyerekei, akkor annyira egyszerűen elintézi, hogy néhány vagyontárgyat kiemel hagyományként, a többit meg osszák el egyenlőképpen a gyerekei között, s néha még azt is "elfelejti" megmondani, hány gyereke volt, ezt se tartja szükségesnek, hiszen ebből nem lehet vita. Ha kettő van, ha három van, osszák el egyenlően. De az a jó forrás a kutatónak, amikor bonyolultak a családi körülmények, és 1000 végrendeletnél már szép számmal vannak ilyenek, tehát ebből már valamit "ki lehet hozni".

Természetesen ahhoz, hogy általánosabb következtetéseket vonhassunk le, szükséges tudnunk, hogy azok az adatok, melyeket találunk a forrásokban, mennyire általánosíthatók. Ennek vannak győri viszonylatban korlátai. Egyrészt tudni kellene, hogy a fennmaradtak milyen arányát teszik ki az összes keletkezett végrendeletnek. Ezt sajnos nagyon nehéz megállapítani. Arra bőven vannak elszórt adatok, hogy rengeteg forrás elveszett az idők során: sok olyan testamentumra hivatkoznak más végrendeletekben, amit én már nem tudtam fellelni a levéltárban. Sőt olyan végrendeletet is találtam 1625-ből, ahol leírja két egykori tanú, hogy úgy hét évvel ezelőtt Húsvét táján elmentünk a Plinczer Márton házához, aki betegágyában fekve elmondta utolsó akaratát, amit mi leírattunk, és most jött az özvegye, hogy az originálját (eredetijét) a káptalanban nem találják meg, ezért mondjuk el még egyszer a jegyzőnek, hogy mit is mondott az elhalt ura hét évvel ezelőtt, mert különben nem tudják végrehajtani. Ez azt is mutatja, hogy bizonyos esetekben nem azonnal hajtották végre a testáló rendelkezéseit. Ha például olyan intézkedések voltak, amelyek a gyermekeket érintették, azok akkor léptek életbe, amikor a gyerekek nagykorúak lettek. Ha ez esetleg évek múltán következett be, akkor újra elő kellett venni a végrendeletet, s még akkor is egyértelmű kellett hogy legyen.

Lényeges lenne tudni azt is, hogy az összes elhalt győri polgár hány százaléka, milyen aránya tett végrendeletet. Ezt sajnos képtelenség jelenleg már megállapítani, ugyanis - és ez nagyon lényeges tudnivaló - a XVII. század elején még nem volt anyakönyvezés! Tehát egyszerűen nem tudjuk, hogy hányan éltek a városban, és nem ismerjük pontosan a családi kapcsolatokat. Az egyházi anyakönyvek vezetését a tridenti zsinat ugyan elrendelte az 1560-as években, de Magyarországon csak az 1610-es években kezdték bevezetni és nagyon lassan. Győrött a belvárosi plébánián 1643-ban kezdték az első anyakönyvet vezetni, addig a városban egyáltalán nincs anyakönyv, és ezután is még egy jó fél évszázadig csak a belvárosi plébánián. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a lakosságnak mintegy a fele más vallású volt ekkor Győrött, tehát eleve kiestek a katolikus anyakönyvezésből. Így aztán a XVII. század első felében egyáltalán nem tudjuk, hogy a fennmaradt végrendeletek készítői hány százalékát tették ki az összlakosságnak, és később is csak meglehetosen bizonytalan becsléseink vannak. Mindenesetre az a tény, hogy 1000 darab fönnmaradt, elég nagy számot jelent, és - mint később látni fogjuk az egyéb adatok tükrében - a lakosság számához viszonyítva sem elhanyagolható.

Erről az 1000 darab végrendeletről röviden annyit, hogy csodálatos módon nyelv szerinti megoszlását tekintve kb. 85%-a magyar nyelvű. Ez különös értékké és érdekességgé teszi. Ha megnézzük a végrendelkezők személyét, közöttük német, olasz, horvát, rác és egyéb nemzetiségűek szép számmal bukkannak fel. Viszont egészen az 1680-as évekig a magyar nyelvű végrendeletek voltak többségben. Ekkor kerültek csak a németek valamennyire előtérbe, de még az utolsó évtizedben sem érik el a 25%-ot. Tehát meglehetősen magas végig a magyar nyelvűek aránya. Az időbeli megoszlásukról: ha évtizedenként bontjuk, az 1600-as évek első évtizedéből már van 46 darab, utána a következőből 79, aztán a harmadikból már száz-valamennyi, és egészen 1660-ig egyenletesen emelkedik - az 1650-es évekből van 160 darab, ez a csúcs évtizedenként nézve - , utána valamelyest csökken, de 60 alá soha nem megy, már XVII. századi viszonylatban. Ez azt jelenti, hogy minden évtizedből minimum félszáz végrendeletet lehet vizsgálni, ami már meglehetősen nagy mennyiségnek tekinthető.

Miért tettek ennyi végrendeletet, egyáltalán miért végrendelkeztek? És ez már erősen hozzátartozik ahhoz a képhez, ami a korabeli győri polgárt jellemzi. Egyrészt hozzájárulhatott ehhez a viszonylag fejlett írásbeliség. Míg az alföldi részeken ekkor még nem volt jellemző az írásban tett végrendelet, itt a lakosság jelentős hányada tudott már valamelyest írni, olvasni, 1626-tól pedig - a jezsuita gimnázium megalapításával - a magasabb képzés feltételei is adottak lesznek a városban. A század második felében ez az arány még tovább javul. Tehát viszonylag sokan tudtak írni, olvasni, ebből következően gyakrabban akadt a testáló környezetében olyan ember, aki írásba tudta foglalni végrendeletét. Egyébként ahol nem volt mód az írásba foglalásra, nagy valószínűséggel a szóbeli testálás élt, tehát a szóbeli végrendeletet, mint általános hagyományt, ebben az időszakban itt is feltételezhetjük. A másik, amit fontosnak tartok, hogy volt miről végrendelkezniük, azaz voltak olyan vagyoni helyzetben, hogy érdemes volt végrendeletet tenni! Összevetve más városok későbbi anyagával, a győri polgárok sokkal módosabbnak, vagyonosabbnak tűnnek; de sokkal aktívabbak is: több a kintlevőségük, az adósságuk, a kereskedelmi kapcsolatuk, tehát szükségessé vált, hogy ügyleteiket írásba fektessék, hiszen ezt már nem nagyon lehetett fejben tartani. A harmadik a város jogi helyzete. Ha visszagondolnak Gecsényi Lajos előadására, elhangzott, hogy Győr ebben az időszakban a győri székeskáptalan földesúri fennhatósága alá tartozó mezőváros volt. Ez az állapota az 1440-es évektől 1743-ig - amikor Mária Terézia megadta a szabad királyi városi kiváltságokat - tartott. Ebből következően jogilag a győri polgárok ebben az időszakban a káptalan jobbágyai. Vagyis a végrendelkezési jog szerint rájuk a jobbágyokra vonatkozó rendelkezések érvényesek a törvényből. Ekkortájt az érvényes törvénykönyv, - amit ugyan az országgyűlés soha nem hagyott jóvá, de a szokásjogban évszázadokon át élt - Werbőczy Hármaskönyve. Ennek harmadik könyve 29-30. cikkelye értekezett arról, hogy a jobbágy hogyan tehet végrendeletet, illetve hogyan rendelkezhet vagyonáról. Nagyon lényeges kitétele volt az, hogy annak a jobbágynak, amelyik végrendelet és törvényes örökös nélkül hal meg, teljes vagyona a földesurára száll. Ha viszont tesz végrendeletet, úgy a saját szerzeményi javainak - tehát amit ő szerzett - a feléről szabadon végrendelkezhet, a fele száll csak a földesurára, az öröklött javai viszont a földesurát illetik meg. Ebből két dolog alapvetően következik: az egyik, hogy érdekeltté volt téve a győri polgár, hogy végrendeletet tegyen, hiszen így a szerzett vagyona feléről szabadon végrendelkezhetett; a másik, ami fontos, hogy érdekeltté volt téve abban, hogy vagyonának minél nagyobb hányadát igyekezzen szerzett vagyonként feltüntetni. A fentieknek köszönhető az az érdekes jogi ismeretanyag, ami jellemző a korabeli győri polgárra. Meglehetősen műveltek voltak ezek az egyszerű emberek jogilag. Persze erre azt mondják történész kollégáim, hogy ""súgtak is nekik". Nyilván voltak mögöttük olyan jegyzők és írástudó személyek, akik felhívták a figyelmüket, hogy hol kell vigyázni. Vannak olyan esetek melyekben egyértelműen azt vallja a testáló, hogy őneki ugyan semmit nem hagyott se apja, se anyja, amije van, azt mind ő szerezte. Nyilvánvalóan azért tartotta szükségesnek ezt hangsúlyozni, hogy szabadon rendelkezhessen a teljes vagyonról. Hogy aztán ezt elhitték vagy nem, az más kérdés. Voltak ebből bonyodalmak, de a jelenség jól mutatja, hogy a korabeli győri polgár igyekezett a saját rendelkezési szabadsága számára minél nagyobb vagyonhányadot megszerezni. A másik, hogy igyekezett a káptalan, mint földesúr befolyását ebbe az irányba megnyerni, azaz olyan adományokat tenni a földesúr fele, hogy a káptalannak ne álljon érdekében sokat "kötözködni" a végrendelettel. Ez a XVII. század első felében nagyon jellemző állapot. Jóformán nincs olyan végrendelet, amelyik ne hagyna a káptalannak valamit, általában készpénzt, néha többet is. Bedy Vince kutatásaiból ugyan tudjuk, hogy a káptalan előírta: a végrendelet jóváhagyásának kelléke, hogy megemlékezzék a földesuráról a jobbágy, és ún. testpénzt kell hagynia a földesúrra, amit 1 forintban állapítottak meg. (Az 1 forint akkor nagy pénz volt. Hogy pár áradatot mondjak: 2 forintért készített a szabó egy nadrágot, 3 forintért csináltak egy csizmát, 10 forintért egy jó tehenet lehetett vásárólni, 15 forintért egy paripa lovat, 80-100 forint körül egyszerűbb házakat lehetett kapni. Ez csak néhány adat, hogy az 1 forint értékét, illetve a többi összeget, amit előadásomban említek, tudjuk hova tenni. Tehát az 1 forint nem volt jelentéktelen összeg.) Azonban az figyelhető meg, hogy a győri polgárok jelentosebb része 1 forintnál többet hagy a földesurának, nyilvánvalóan azért, hogy a jóindulatát megnyerje, s ezáltal a saját örököseinek nagyobb vagyonhányadot tudjon megszerezni. Ugyanakkor a káptalan is érdekeltté volt téve abban, hogy szülessenek ilyen végrendeletek, amelyekben számára adományokat tesznek, és ezek fennmaradjanak, bemásolásra kerüljenek a végrendeleti könyvekbe. A XVII. századból 3 végrendeleti könyv maradt fenn. A káptalannál 807 végrendeletet másoltak be. Tehát a kb. 1000 végrendelet 80%-a könyvbe bemásolva a káptalannál őrződött meg. További 10%-a körülbelül testamentumlevél formájában a káptalannál, és csak 10%, ami más úton-módon maradt fenn. Ez is mutatja, hogy valószínűleg sok elveszhetett az idők során, hiszen elvileg a másolatot valamiről készítették, tehát ha van 800 másolat, valahol kellett lenni legalább ennyi eredetinek is.

Ennyit röviden általánosságban a végrendeletekről, és most arról, hogy mit tudunk meg a győri polgárok mindennapi életéről a végrendeleteik tükrében, azon túl, amit már eddig is mondtam.

A végrendeletek kiválóan alkalmasnak tűnnek a mindennapi élet kutatására, mégpedig két irányban. Én úgy csoportosítanám, hogy ezek egyrészt a mindennapi élet keretei, másrészt a mindennapi élet körülményei. Ez a két nagy témakör, ami valamennyire kirajzolódik, és további fejezetekre bontva valamilyen képet ad nekünk arról, kik is voltak ezek a polgárok, hogyan, milyen körülmények között éltek. A mindennapi élet kutatása felé már az említett báró Radvánszky Béla is elindult, majd a múlt század végén Demkó Kálmánnak voltak nagyon érdekes kezdeményezései: felvidéki városokban, Kassán, Eperjesen, Bártfán végzett ő kutatásokat. Aztán a század elején Békefi Remig egyetemi tanár és tanítványi köre tűnt ki e téren: nála írtak többen disszertációt hasonló témákból, mint Weichhart Gabriella vagy Gosztonyi Gizella. Ez utóbbiak többnyire a főúri szokásokat vizsgálták és inkább az ünnepeket, mint a mindennapokat. Igazából meglehetősen kevés hazai előzményt tudok mondani. Külföldi viszonylatban talán többen hallottak már a francia történetírásban az Annales-iskoláról. Az "Annales" híres történeti folyóirat volt a harmincas évektől kezdődően, és ennek a köre, olyan történészek, mint Fernand Braudel vagy Philippe Aries vetették fel ezt a kutatási irányt és folytatták tovább mások is. Jelenleg pedig Ausztriában, Kremsben van egy nagyon erős kutatóműhely, ahol Gerhard Jaritz professzor vezetésével folynak ilyen kutatások főként az anyagi kultúra tekintetében. Ezen említett kutatók munkáiból kapott ötletek alapján indultam el és próbáltam meg feltárni jelen témámat. A "mindennapi élet keretei" témakörét három nagyobb körbe csoportosítanám: egyrészt a család, mint legszűkebb kör; aztán a város, mint közösség, egy tágabb kör az egyén körüli, a harmadik pedig a városon kívüli kapcsolatai, melyek egy meglehetősen szép tágas kört alkotnak, mint az ki fog az adatokból derülni.

A testáló családi életével kapcsolatosan mi az, amit megtudunk? Mindenképpen ki kell, hogy derüljön a végrendeletből a testáló családi állapota. Számszerűleg összesítettem az első három évtized, tehát az 1600 és 1630 közötti időszak termését. Ebben az időszakban összesen 234-en tettek végrendeletet, ebből 160 férfi volt, 74 pedig nő. A későbbiekben ez a férfi- nő arány körülbelül megmarad, tehát átlagosan kétszer annyi férfi tett végrendeletet, mint nő. Ehhez csak annyit, hogy összevetve más városok anyagával, itt a nők aránya talán magasabb, mint más városokban, - tehát itt nem egyszerűen a számokat kell értékelni, hanem a nő korabeli megítélését. ( Egyébként a forrásokban még ha a legnagyobb tisztelettel beszél is a testáló a feleségéről, akkor is gyakran csak "asszonyi állat" néven említi. Ez akkor bevett szóhasználat volt, de nyilván az értékeléséből is mutat valamit a dolognak. És az, hogy Győrött 74 női végrendelet ebből az időszakból már fennmaradt, sőt nőket elfogadtak végrendeleti tanúnak is! A végrendeletet mindig tanúk előtt tették, és Győrött, ha nem is nagy számban, de már a század elejétől vannak női tanúk. Ez azért érdekes, mert Tárkány Szűcs Ernő a XVIII. század második felében még azt mondja, hogy Hódmezővásárhelyen ha egyszer-egyszer elfogadtak egy nőt tanúként, az már csodának számított. Győrött tehát 150 évvel korábban már előrébb jártak ebben a tekintetben, a nőket ilyen szempontból egyenjogúnak és szavahihető személynek tartották. ) A 160 férfi közül családi állapotát tekintve 20 volt nőtlen, 112 élt az első feleségével, 15 a második feleségével, 12 volt özvegy az első házasság után és 2 volt, aki már két feleségét élte túl. A 74 nő közül 3 volt hajadon, 16 élt az első férjével, 16 a másodikkal, 32 volt özvegy az első házassága után és 7 volt özvegy másodszor is. Ezeket az adatokat ha összevetjük egymással, akkor néhány dolog kiderül. Az, hogy a 160 férfiből csak 20 volt nőtlen, meglehetősen kis arány: ez mutatja a családalapítás rangját. Ha utánanézünk, több céhszabályzatban megtaláljuk, hogy például céhes mesternek csak nős embert vettek fel. Több városban előírták, hogy a városi magisztrátusba, szenátusba csak nős ember kerülhet be. Tehát a házasságnak, családalapításnak rangja volt ebben az időszakban, ezért amennyire lehetett, igyekeztek ennek a társadalmi elvárásnak eleget tenni a személyek. Ezzel függhet össze az is, hogy a hölgyek közül csak 3 volt hajadon a testálás időpontjában. Az a tény, hogy a 74 nőből 71 legalább egyszer férjhez tudott menni, azt mutatja, hogy győri viszonylatban egyszer csaknem mindenki férjhez tudott menni. Ez nem volt általános magyarországi viszonylatban, más városok anyagával összevetve, ezért emelem ki. Másodszor viszont már nehezebb lehetett a dolog, hiszen sok olyan személy van, aki özvegyként kénytelen végrendeletet tenni. Az is kiderül, hogy meglehetősen korai lehetett az elhalálozás, hiszen feltűnően magas az özvegyek száma. A 74 nő közül 47 túlélte már legalább egy férjét, és a férfiak közül is már túlélte 29 a feleségét. Tehát az átlagéletkor nem lehetett túl magas. Ezt azért fogalmazom ilyen óvatosan, mert a végrendeletek sajnálatos módon nem írják le a testáló életkorát: győri viszonylatban a XVII. századból 3 olyan végrendeletet ismerek, ahol adott a testáló életkora, ott sem biztos, hogy annyi volt. Hogy ezt miért mondom? Ebben az időszakban, mivel anyakönyvezés nem volt, meglehetősen hozzávetőleges volt az emberek időfogalma és az életkor megítélése is. Más kutatók tapasztalatával összevetve azt lehet mondani, hogy a "bevallott" életkorok általában valamiféle társadalmi elváráshoz igazodtak. Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk tanúnak hívták egy határperbe az egyént, ahol arra volt szükség, hogy minél messzebb emlékezzen időben vissza, akkor inkább idősebbnek mondta magát, mint amennyi volt, hogy hitelesebbnek tűnjék amit mond. Ha viszont férjhezmenés vagy nősülés előtt állt és idősebb volt, mint azt az elvárás megkívánta az adott korban, akkor inkább fiatalabbnak mondta magát. Ez meglehetősen szabadon működött. Egyébként Granasztói Györgynek van egy alapvető kutatása Kassán, ahol egy lélekösszeírást tudott elemezni, melyben az életkorok is adottak voltak: ő azt hozta ki a XVI. század második felében, tehát pár évtizeddel vizsgált korszakunk előtt, hogy a nők átlagéletkora Kassán kb. 46 év, a férfiaké kb. 52 év volt ebben az időszakban. Ez a mainál kb. negyed századdal kisebb szám, de ha minden körülményt figyelembe veszünk, lehet, hogy még ennyi sem volt; mindenesetre fogadjuk el, hogy kb. 45-50 évet éltek átlagosan ezek az emberek.

Érdekes a testamentumokban említett gyermekszám vizsgálata is. Az 1600 és 1630 közötti három évtizedben végrendelkezők között házas 211 volt: közülük 54 nem említ gyermeket, 3 említi, hogy most várják az elsőt, 48 esetben van 1 gyerek, 35-ször 2, 32 esetben 3, 9-szer 4, 3 testálónál 5, közülük egy akkor várja a hatodikat és 1 esetben van 6, de ezek közül az egyik mostoha. A többi esetben csak "gyermekeim"-ként említik őket, tehát nem tudjuk meg, pontosan hány volt. Ha ezeket az adatokat összevetjük, az jön ki, hogy kb. 100 testálónál lehetett 2-3 gyermek, tehát átlagosnak ez mondható. Ezt azért merem mondani az 54 olyan ellenére, aki nem említ gyermeket, mert az előbb mondottak és Werbőczy rendelkezése értelmében a gyermekteleneknek sokkal inkább érdekükben állt végrendeletet tenni, hiszen nekik nem volt törvényes örökösük. Ezért, hogy szabadon rendelkezzenek legalább szerzett vagyonuk felével az oldalág fele, nekik még inkább érdekükben állt végrendeletet tenni. Tehát nagy a valószínűsége, hogy nem minden negyedik család volt gyermektelen, hanem ez az arány sokkal kisebb volt, pusztán a testálók között torzul el az említett rendelkezések miatt. Az is izgalmas, hogy hány olyan család van, amelyben több házasságból született gyerekek élnek együtt. Ebben az anyagban 19 olyan esetet találtam, ahol két házasságból származó gyerekek voltak együtt és 2 olyan eset van, ahol három házasságból jöttek a gyerekek - ezek a legizgalmasabbak a kutató szempontjából.

Érdekes kérdés lehet az is, hogy milyen típusú volt a család. A családelméleti szakirodalomban, főként Cseh-Szombati László munkáiban szerepel az ún. nukleális család fogalma, tehát ahol férj, feleség és gyermekek élnek együtt: nagy valószínűséggel a győri családok többsége ilyen volt. Nagyon kevés esetben van velük élő szülőről említés, és arra is csak elszórtan, hogy esetleg nem rokon családtag, szolga vagy szolgáló élt a háztartásban.

Izgalmas kérdés: milyenek voltak a házasodási és újraházasodási szokások? Hogy hány éves korban házasodtak a győriek, pontosan megmondani - mivel életkori adatokat nem közölnek - nem tudjuk. Néhány esetben utalnak arra, hogy hány éve élnek házasságban társukkal. A legmagasabb életkor, amit olvastam, 1624-ben egy 42 éves említés; aztán 36 év, 28 év, 25 év - ilyen említések vannak, de úgy tűnik, ennél kisebbeket nem nagyon említenek. Úgy kb. 25-30 év lehetett az az együtt töltött idő, amit már érdemesnek tartottak arra, hogy kihangsúlyozzanak, tehát ez ritkábbnak számíthatott az adott korban. Vajon miért? Egyrészt az alacsony átlagéletkor miatt, másrészt - mert ugyan azt várná az ember, hogy ha korán haltak, akkor korán házasodtak - viszonylag későn házasodtak. Hogy miért? - ennek legalább három oka lehetett. Granasztói György említett kutatása szerint a férfiak 29- 31 éves kor körül házasodtak, a nők pedig 20- 22 éves kor körül mentek férjhez. Miért volt ez a magasabb kor, illetve a nagy korkülönbség? A férfiaknál részben magyarázható azzal, hogy a városi lakosság jelentős része iparos volt: az iparosoknál viszont - nyilván mindenki tudja tanulmányaiból - úgy voltak a "fokozatok", hogy inas, aztán legény lett, majd mesterlegényként vándorútra kelt, körbejárta a környező országokat, több városban, több mesternél megfordult; amikor hazajött, mesterremeket készített, s utána vehették csak fel a céhbe, és mint mester teremthette meg azt az anyagi alapot, ami már elegendő lehetett egy családalapításhoz. Ez indokolttá teszi, hogy viszonylag későn házasodtak. A másik, hogy a házasodáshoz nyilván kellett valamilyen anyagi alap. Ezt az anyagi alapot elsődlegesen a szülőktől lehetett megszerezni; a szülők viszont akkor tudtak többet adni, amikor ők már "öregkorukban", vagy éppen halálukon voltak. Tehát éppen az átlagéletkorból visszaszámolva következik az, hogy ha a szülők 45-50 éves kor körül haltak el, a gyermekeik kb. 25-30 év körül lehettek akkor - az asszonyok esetében, a férfiaknál még fiatalabbak voltak relatíve -, amikor ki tudtak szakítani a vagyonból egy olyan hányadot, amivel már el tudtak indulni. S itt is megfigyelhető, hogy egy lány kiházasításához mindig kisebb összeg kellett, mint egy fiúéhoz, tehát a lányok előbb is tudtak férjhez menni, s a testamentumokban Győrött is sokkal több a házas lány, mint a házas fiú említése. Viszont van egy tényező, ami Győrött egy kicsit kedvező irányban befolyásolta ezt a folyamatot: az, hogy a győri polgárok sokkal jobb anyagi helyzetben voltak, mint mondjuk egy alföldi városi polgár, viszonylag több volt a mobilizálható tőkéjük, ezért több volt az olyan polgár, aki a családi vagyon felbontása nélkül tudott olyan összeget adni a gyermek számára, ami elegendő volt már ahhoz, hogy ki tudja házasítani, így gyermeke meg tudja kezdeni az önálló családi életét.

Nagyon izgalmasak az újraházasodási szokások. Ezzel kapcsolatban csak utalni szeretnék arra, hogy olyan esetekben, amikor megvan a férj és a feleség végrendelete is, összevetve a kettőt, pontosítható, hogy az elhalt házastárs halála után mennyi idővel történhetett körülbelül az újraházasodás. Általában az tűnik ki, hogy nagyon hamar. Több olyan esetünk is van, ahol az egyik fél testamentumtétele után másfél évvel az özvegye már egy új házasságban teszi a testamentumot. Az esetek többségében valószínűleg a kiskorú gyermekekről való gondoskodás szükségessége motiválta a gyors újraházasodást.

Érdemes egy pillantást vetni arra, milyen kapcsolatban voltak egymással a házastársak társadalmi, nemzetiségi, felekezeti hovatartozás szempontjából. Az utóbbiról csak annyit, hogy a végrendelkezők nem nyilatkoztak arról, milyen felekezethez tartoznak. Ez megint törvénybe ütköző volt, ha országosan nézzük, de Győrött senki sem kérte rajtuk számon. Ennek az lehetett az oka, hogy Győrött a protestánsoknak nem volt szabad vallásgyakorlata, ezért aztán nem is nagyon vallották be, hogy protestánsok. Viszont végrendeletük nyelvezetéből, kegyes hagyományaikból ez esetenként valamennyire kideríthető. De ők is ugyanúgy hagynak a káptalannak, esetleg még katolikus templom számára is. Tárkány Szücs Ernő lélekváltságnak nevezi ezt a jelenséget, amikor a protestáns testáló a katolikusok számára is tesz hagyományt. A fentiek miatt viszonylag nehezen deríthető ki, de néhány esetben gyanítható, hogy ők is összetartottak házasodás szempontjából. Van például 1624-ből egy Miklós János nevű végrendelkező, akinek a testamentuma tipikusan protestáns hangvételű, a lánya pedig Dániel prédikátorné, tehát valószínű, hogy a házasodási kapcsolatokra utal ez az adat. Az, hogy az iparosok összetartottak ilyen szempontból, meglehetősen köztudott. Számos adatunk van erre: például egy 1606-ban testáló asszony, aki Szabó Márton özvegye, korábban Szabó Miklós felesége volt; vagy 1646-ban Szijjártó György házastársa Szijjártó Antal leányaként mutatkozik be, - tehát összetartottak az azonos iparághoz tartozók. Nemzetiségi szempontból főként a németeknél figyelhető meg az első időszakban bizonyos összetartás a házasodási kapcsolatokban, de az 1630-as évekre már ez is lazul, kezdenek ők is beházasodni magyar családokba. Az olaszoknál vagy a horvátoknál, akik sokkal kisebb számban voltak jelen, ez a különállás ilyen határozottan nem figyelhető meg: ők meglehetősen figyelmen kívül hagyták a nemzetiségi hovatartozást, és ha úgy kívánta az anyagi érdek, akkor magyarokkal is házasodtak. Jó példa erre egy Virgilio Beccaria nevű olasz, aki az 1590-es években kerül Győrbe egyszerű kereskedőként: itt vagyont szerez, aztán elveszi Torkos Ilonát, aki az egyik legmódosabb győri család lánya volt, megszerzi Győrben az egyik legelőkelőbb házat, ami a mostani múzeum, az "Apátúr ház" helyén állt, és 1637-ben Győr város főbírájaként tesz végrendeletet. Fia viszont, Beccaria Mihály az egyik első győri jezsuita lesz, s mint a győri jezsuita gimnázium igazgatója szerepel az 1650-es években. Ez mutatja azt is, hogyan csinálhattak külföldiek karriert Győrben. Nagyon erős a vezető réteg összefonódása, szinte mindenki házassági kapcsolatban állt közülük egymással. Ezt nem részletezném, csupán utalnék a Gecsényi Lajos által a Dallos családdal kapcsolatban mondottakra: az idősebbik testvér volt a püspök, az öccse az alispán, a sógora a városbíró és így tovább, tehát az egész városi és vármegyei vezetést jóformán a család a "markában tartotta" huzamosabb időn keresztül; és több ilyen család van később is a város történetében.

Érdekes, hogy milyen volt a családok mindennapi élete. Arról, hogy milyen volt a "békés egymás mellett élés", hogy így mondjam, viszonylag keveset írnak. Ez nem jelenti, hogy nem volt békesség a családokban, csupán ezt nem tartották izgalmasnak leírni. Azért leírták néhányan, egyet hadd idézzek. 1633-ban a mostohaapjáról írja egy végrendelkező, egyébként férjes asszony: "Nem mint mostohaatya tartott, táplált és gondunkat viselte minden előmeneteles dolgainkban dicséretesen és istenesen, hanem kegyes atyai gondviseléssel és nyughatatlansággal forgatta jószágunkat és öregbítette, és így jó gondviselése alatt lévén táplálásunkban nyugodalmat adott és szerzett, kiben mind Istenünk szolgálatjára, s mind házi aprólékos dolgainkra reáérkeztünk." Ez mutatja azt - és itt azért idéztem szándékosan egy mostohaapát -, hogy nem szükséges a "mostohát" minden esetben a mai értelemben elképzelnünk. Természetesen a végrendeletekben több szó van arról, hogy milyen konfliktusaik voltak, hiszen a konfliktus az, ami a vagyonelosztásnál bonyodalmakat okozhat. Erről sokkal részletesebben írtak: közülük csak néhányat idéznék. Előfordult például több családban is, hogy a férj meglehetősen tékozló volt. Azt írja 1628-ban egy feleség, kinek két házas felnőtt lánya van - tehát nem kiskorúak - , hogy ha eladják a házát, annak az ára a két lánynak adassék, de: "készpénzül kezükbe ne adassék, hogy az én uram el ne vesztegesse tőlük!" De találtunk 1625-ből egy olyan végrendelkezőt is, akinek semmi elosztani való vagyontárgya nincsen, csupán azt sorolja fel, hogy kinek mivel tartozik és miért nem tudja megadni. Senkinek nem hagy semmit, de ha valakinek tartozik 100 forinttal, azt mondja, hogy adok neki két tehenet, ami - mint mondtam - kb. 20 forintot ért, fogadja el, aztán menjen békességgel, ne zaklassa az örököseit. Ilyen szinten tartozik mindenkinek. Van például olyan rendelése: tartozom X-nek, de nem tudom pontosan mennyivel, de jó ember az X uram, bízom benne, hogy az árváimtól nem kér többet, mint amennyivel tényleg tartozom neki. Ilyen emberek is voltak. Öt év múlva megtalálom az özvegye végrendeletét, aki azt írja: ha az én férjem valakinek a házra kötést tett volna, abban semmi igazsága nincs, mert ahhoz a házhoz semmi köze nem volt, az az enyém volt. Ilyenek vannak, amikor összeolvassuk a két végrendeletet esetleg évek múltán. Nagyon jól kiderül, milyenek is voltak ezek a családok, - ez egyébként külön-külön nem mindig derül ki a végrendeletekből. Van például egy nagyon módos végrendelkező 1619-ből, aki mindent eloszt felesége és János nevű fia között aprólékosan; még azt is pontosan megnevezi, hogy a tehenek közül melyik színűt kinek hagyja. Ez nekem nagyon gyanús volt, csak nem tudtam, miért. Nyolc év múlva megtaláltam az özvegye végrendeletét, aki viszont ugyanilyen pontosan eloszt mindent - a két lánya között. És akkor, összevetve a két forrás adatait, világossá vált: két házasságból jöttek össze a gyerekek. A fiú a férj első házasságából származott, tehát ő úgy igyekezett, hogy mindent a fiának hagyjon; semmit nem hagyott a lányoknak, akik a feleség első házasságából származtak. Ennek megfelelően az asszony semmit nem hagyott a fiúnak, ő mindent a saját két lánya között osztott el, s a végére odaírta: ha János a férjemtől kapott javak után reklamálna, hogy valami abból neki jár, hát ugyan nem jár neki semmi; pénzt ugyan nem hagytam neki, mert azt nem hagyott rám sem a férjem, de amit előírt, tehenet meg egyebet, azt mindent odaadtam. Ilyenek is vannak, ezért izgalmas, ha ezeket a végrendeleteket össze tudjuk olvasni. Van olyan eset, amikor aggódik a szülő a gyermekéért. Például mondja, hogy elosztom a fiam és a lányom között a vagyonomat: a lányom házas és itt lakik Győrben; a fiamról nem tudok semmit, hol kószál az országban, de ha esetleg valami gyalázatos híre miatt valami baja vagy halála történnék és nem kerülne haza, akkor azok a dolgok, amiket reá hagytam, szálljanak a lányomra. Tehát feltételezte, hogy a fia esetleg bűnügyekbe is keveredik, de ezt olyan szép finoman fogalmazta meg. Van olyan testáló, aki leírja, hogy 12 éve nem látta a fiát, fogalma nincs, hol van; ha netán előkerülne és jelentkezne, adjanak neki valami kis csekélységet a testamentumosók, belátásuk szerint, de ő különösebben nem hagy neki semmit, úgysem foglalkozott ő se vele. Számos ilyen apró leírás van: nem akarom részletezni, de jó képet kapunk belőlük arról, hogyan éltek ezek az emberek.

Mit tudunk a városról, mint közösségről? A rokonság a végrendeletekben meglehetősen szép számmal említtetik, vagy azért, mert örökösnek jelölik ki; vagy mert kisebb hagyományt kap; esetleg utóörökösnek jelölik ki. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a feudális jogban tehetett a polgár rendelkezést arra az esetre, hogyha a kiskorú örököse meghalna, mielőtt felnőtt lenne, azaz 12. életévét betöltené. Hogy akkor se menjen veszendőbe a ráeső vagyontárgy, elrendelheti: ha 12 éves kora előtt meghalna a gyereke, akkor az a vagyontárgy erre meg erre az oldalági rokonra szálljon. Nem mindegy persze, hogy ezek a rokonok hogyan említtetnek. Van, akiről szeretettel emlékeznek meg, mert az a testálót betegségében gondozta, tehát hagyott neki valamit. Van viszont olyan végrendelkező, aki csak azért hagy valamennyit rokonának, hogy az ne mondjon halálhírben gonoszt , vagyis ha meghallja a halálhírét, ne átkozza meg, mert egyébként nem járna neki semmi. Van olyan eset is, ahol kizárnak oldalági rokont az örökségből; például 1637-ben ezt írja egy Tarródi Anna nevű testáló: "Az mit pedig Tarródi Zsuzsanna öcsémnek hadtam, átkomban legyen, ha valamit abból az ura kezébe adna, kétszer mondom, mert tékozló ember az." Van viszont példa szép számmal arra is, hogy a megszorult rokont segítik. Ha valamelyik rokonnak több gyermeke van az átlagnál, akkor külön tesz számára a testáló egy hagyományt, mondván, sokadmagával van. Vagy például rendszeresen megemlékeznek a török rabságában lévő rokonról, akinek a kiszabadítására hagynak egy konkrét összeget, vagy egy vagyontárgy értékét.

Nagyon izgalmas kérdésnek tartom annak vizsgálatát: milyenek voltak ezeknek a testálóknak az emberi kapcsolatai? A szomszédokkal általában jó a kapcsolatuk: áthívják őket a végrendelet készítésekor tanúnak, hagynak valamit számukra, esetleg még gyámnak is jelölik őket a kisgyermekek mellé. Az a testáló, akinek nincs önálló háza, hanem albérletben lakik mai szóval, a gazdáját, szállásadóját ugyancsak odahívja a halálos ágyához és elrendezi vele a dolgait.

Nagyon izgalmasak a melléknevek. Több győri polgár említtetik melléknéven, ami számomra azt jelenti, hogy Győr ebben az időszakban még volt annyira áttekinthető és "emberi léptékű" város, hogy ha azt mondták egy végrendeletben, hogy a vörös hajú Szabó Györgynek hagyok valamit, vagy a nagybajuszú Szabó Györgynek hagyok valamit, akkor tudták, melyik Szabó Györgyről van szó. Ilyen melléknevek aztán, hogy vak Mihály koldus, világtalan Erzsébet asszony, sánta Szabó János és egyebek, számtalan fordul elő a végrendeletekben. Ezek jól jellemzik a korabeli város hangulatát.

Hogy a városon belül is voltak esetenként konfliktusok az emberek között, erre is vannak utalások. Van például olyan végrendelkező, aki azt írja, hogy azért kénytelen végrendelkezni, mert XY hegyes tőrétől átszúrva fekszik most halálos ágyban. Ilyenek is voltak, de ezek voltak talán a ritkább esetek.

Nagyon fontos, hogy gyakran megemlékeztek a végrendeletben a szegényekről. Hagytak számukra készpénzt, élelmet, vagy ruhaanyagot, esetleg kész ruhadarabot, ami a városi szegények gondozásához nagyon fontos és lényeges hozzájárulás volt. Másrészt pedig, ha felidézzük a bibliai kegyes cselekedeteket (az éhezőnek enni adtatok, a szomjazónak inni adtatok, a ruhátlant felruháztátok, a rabot meglátogattátok stb.), ebbe a sorba ezek a hagyományok jól beleillenek. Egyben mutatják a korabeli ember mentalitását és vallásosságát.

A kereskedelmi kapcsolatokról röviden csak annyit: napirenden volt a hitelezés és a tartozás. Nagyon kicsi volt a készpénzforgalom, ezért a boltokban rendszeresen tartoztak: ott felírták, mennyivel tartoznak, és amikor éppen pénzhez jutottak - eladtak egy állatot, leszüretelték a szőlőt, learatták a gabonát - , akkor egyenlítették ki egyben a tartozást. (A XX. század elején is így ment ez még faluhelyen, s a kocsmában még most is így megy fizetés előtt sok helyen. Tehát ez a szokás már itt gyökerezik.) Egyébként Tárkány Szücs Ernő ezeket a kis adósságokat általában kocsmai adósságnak is hívja alapvető szakmunkájában, de akkor is, ha hús áráról van szó, vagy éppen lisztről, mert ilyen típusú adósság.

Nagyon gyakori viszont, hogy a polgárok - és ez megint a mentalitásukhoz tartozik - , ha van néhány forintjuk, azt igyekeznek gyorsan befektetni: nem nagyon őriznek otthon készpénzt. Ha másképp nem, öten összeállnak, összedobják a kis pénzüket - ebből összejön 50 vagy 100 forint - és befektetik. Vesznek rajta teheneket, állatbőrt, azt eladják, a hasznot megint befektetik, és ez így megy tovább. Számos testáló van, aki kereskedőtársaságban lévő pénzéről tesz említést - itt ilyesmikre kell gondolni. Vannak persze nagy hitelezők is. Az említett Virgilio Beccaria például, akit a testálók nemes egyszerűséggel Virgilius uram néven emlegetnek a forrásokban, a "fél város" hitelezője, s a boltjában számos polgár tartozik, legalább pár fillérrel. De ugyanígy Opicz Jánosnál vagy Kalmár Simonnál (aki szintén volt városbíró több ízben) is rengeteg volt az adós.

Most egy pillantást vessünk arra: milyen volt a testálók viszonya a közösségekhez? Két irányban vannak adataink: egyrészt az iparosoknál a céhek fele, másrészt szélesebb körben, katolikus testálóinknál, a kongregációk, vallásos társulatok fele. A céhek - erről talán viszonylag többet lehet tudni, mert a történelemkönyvek ezt meg szokták említeni - tagjaiknak segítséget nyújtottak, esetleg hitelt is. Számos testáló tartozik a céhládának kisebb-nagyobb összeggel. Halálos ágyánál ott voltak céhes társai: van olyan végrendelkező szabómester, akinek hat szabó, vagy olyan vargamester, akinek öt varga a tanúja: ez azt mutatja, hogy összetartottak ezek az emberek. Árvára, özvegyre gondot viseltek, ha nem volt más rokon, a céh vette pártfogásába az árvát. 1620-ból például van három olyan végrendeletünk egy hónap leforgása alatt, amelyekben ugyanazt a három árvát adják kézről kézre a testálók: november 7-én tesz utolsó rendelést a varga céh céhmestere, aki három árváját ráhagyja a sógorára, aki szintén varga; két héttel később végrendelkezik a sógora, - ekkor az apa már meghalt - , aki továbbhagyja az egyik nagybátyjukra; egy hónap múlva viszont testálni kényszerül a nagybátyjuk is, aki továbbhagyja az árvákat a céhre, mert már nincs több élő rokon. Ilyen esetben feltételezhető, hogy valamilyen járvány miatt nőtt a halálesetek száma, mert ha egy rokonságban, egy hónapon belül három családfő is meghal, az mindenképpen természetellenes, és ilyen következtetésre is lehetőséget ad.

A kongregációkkal kapcsolatban annyit, hogy 1631-ben alakult meg a jezsuitáknál a Mária-kongregáció, az 1640-es évektől működik a ferenceseknél kongregáció, s utána egyre-másra alakulnak az újabbak: a század végére már tucatnyi van a városban. Ezekkel a testálók meglehetősen szoros kapcsolatot tartanak, esetleg tagjai is valamelyik kongregációnak. De ha nem tagjai, akkor is tesznek kegyes hagyományt a javukra: ha másért nem, azért, hogy ott legyenek és énekeljenek a temetésükön, lelki üdvükért imádkozzanak, hogy minél ünnepélyesebb legyen a végtisztesség. Erre nagyon nagy gondot fordítottak a végrendelkezők.

A testálók városon kívüli kapcsolatairól főként adatokat kellene mondanom: ettől eltekintenék, csupán a fő irányokat és arányokat próbálnám érzékeltetni. Itt három nagyobb témakör van. Ezek egyike származási helyük és rokoni kapcsolataik vizsgálata: honnan kerültek ide ezek az emberek? Ebből a szempontból alapvető fontosságú forrás a névanyag: sok testáló családneve helynévre utaló, vagy előnévként viselik még a származási helyük nevét. Az első fél évszázadból 538 végrendelkezőt néztem meg: kb. húsz százalékuk visel olyan nevet, amelyekben még helynév szerepel családnévként vagy előnévként. Ez meglehetősen magas arány, s azt mutatja, hogy nagyon mobil volt ez a társadalom, azaz sokan áramoltak be különböző településekről. Ha a nevekben említett településeket térképre vetítjük, az derül ki, hogy ezek Győrtől délre, keletre vagy délkeletre, tehát a török által megszállt területeken vannak elsődlegesen. Viszonylag kevés az olyan testáló, aki nyugati irányból jön. Van például egy Christoph Hop alias Wiener, aki nyilvánvalóan Bécsből kerülhetett ide. Vagy vannak Szakolcai, Ekecsi, Szombati és egyéb előnevűek, akik északról, a Felvidékről jöhettek. A többség azonban a török által megszállt területekről menekülhetett ide. Nagyon sok az olyan személy is, aki Horvátországból menekült: főként a vargák és a szabók soraiban található számos testáló, aki családnévként már a mesterség nevét viseli, előnévként viszont még ott van, hogy Doktorich Jankowyttz, Kianich, Klinczicz, Klupichych és egyéb. És még több tucatnyi ilyen eredeti horvát nevet mondhatnék. Ezért izgalmas a névanyag ilyen szempontú vizsgálata. Egyébként ha a rokoni kapcsolatokat visszük térképre, ebből az időszakból 126 adatot találtam és azok 67 település között oszlanak meg. Ami azt jelenti, hogy Pápával és Pozsonnyal van 8- 8, Komárommal 6, Nagyszombattal pedig 5 kapcsolat, a többivel általában csak 1- 2, tehát meglehetosen nagy a szóródás. Viszont azt is mutatja, hogy meglehetősen tág ez a kör: említettem már Horvátországot, de vannak erdélyi származásúak, vagy még messzebbről idekerült személyek. Van olyan személy például, akiről tudjuk, hogy Hamburgból került ide, vagy Regensburgból, vagy más német városból - főként a kereskedők között fordulnak elő ilyenek. Mindez azt mutatja, hogy a máshonnan származók többsége Magyarország területéről és azon belül hódoltsági területekről érkezett, de számottevő a mai értelemben határokon kívüliek aránya is. Érdekes a vidéki ingatlanbirtoklások száma is. (Minden adat, amit mondok, az első fél évszázadra, tehát 538 végrendeletre vonatkozik.) 27 esetben említenek vidéki házat, 32 alkalommal pedig nemesi jószágot (itt a városba került nemesek birtoklásairól van szó elsődlegesen). Sokszor esik szó kertekről (főként Győr-Szigetben, ami ekkor önálló település és a győri püspök fennhatósága alá tartozik, szemben a várossal, ami káptalani), majorról, állatokról. Ez utóbbi azért gyakori, mert a várfalak megépítésével az állatok kiszorulnak a város területéről: az emberek kénytelenek a városon kívül majorokban, illetőleg a környező falvakban tartani az állatokat és oda kijárni gondozni. Nagyon fontos a szőlő. A győri polgárok intenzíven műveltek szőlőt is. 83 szőlőbirtoklásról találtam ebben az időszakban adatot, és ez kb. 80%-ában 14 sokoróalji település között oszlik meg. Rengeteg az adósság és a kintlevőség, akárcsak a városon belül, azon kívül is. Kintlevőséget 140 településen 346 esetet számoltam össze, és akkor még nincsenek benne azok, akik azt mondják, hogy erről külön lajstromuk van, tehát nem sorolják fel. Ez nagyon nagy szóródást mutat. A legintenzívebb a környező falvak közül Nyúllal és Felpéccel a kapcsolat. Felpéccel érdekes vallási vonatkozásokban, hiszen az evangélikusoknak volt a nagy központja; Győrött viszont az evangélikusoknak nem volt szabad vallásgyakorlata, tehát kiszorultak a városfalon kívülre. Mellettük Szentmártonnal, Patonával, Csanakkal, Ménfővel, Pázmánddal vannak erősebb kapcsolatok, de egy-két alkalommal csaknem minden település említtetik.

A kapcsolatok egyéb típusait csak megemlítjük. Vannak adatok a testálók mozgására, távolabbi kereskedelmi ügyleteikre. Elmentek mondjuk Vácig a marháért, aztán vitték a nyugati piacokra. Vannak győriek, akik valamely célból éppen Nagymegyeren vagy Komáromban tartózkodva és hirtelen megbetegedve, ott kénytelenek végrendeletet tenni. Vannak vidéken tanuló győriek: Bécs, Graz, sőt Pádua említtetik a tanulmányok színhelyeként. Vannak viszont Győrben tanuló vidékiek: az egyik testáló csornai diákot említ, aki nála lakik (nyilván a jezsuita gimnáziumban tanulhatott). Rengeteg vidéki kolostorra és búcsújáróhelyre tesznek kegyes hagyományt. Tehát több száz még azon adatok száma, ami ezekbe az egyéb kategóriákba tartozik, de ezeket már nincs időm részletezni.

Arra csak három percben utalnék, hogy mit tudunk a körülményeikről, hiszen erről kevesebbet beszélnek a források. Házuk általában volt; kb. 15- 20%-ra tehető azok aránya, akik lakóként végrendelkeztek. A ház értékéről néha van adat, de a nagyságáról nem nagyon: ezért nincs értelme az értékét sem mondanom, hiszen nincs viszonyítási alap. Hogy mi volt ezekben a házakban? A helyiségek számáról ha van adat, akkor általában egy-két helyiségről van szó, a módosabbaknál háromról; néhány esetben ez kiegészül pincével, jégveremmel, vagy az udvaron álló kvártéllyal, amit a katonaság számára építettek, hogy ne kelljen a lakásba befogadni őket. A berendezésből amit megemlítenek, az néha az ágy és a láda. A ládában tartották az értékeiket, szekrényük viszont egyetlen esetben sem volt. Ez a polgárosultság mértékével függ össze: Sopronban ekkortájt már a fele legalább szekrényről rendelkezik és csak a fele ládáról, Győrben még mindenki a ládánál tart. Néha említtetik almárium, esetleg asztal és szék, de erről meglehetősen gyér leírások vannak és nagyon ritkán: talán ha minden ötvenedik végrendeletben található ilyen típusú adat. A konyhával kapcsolatban óntányér, vasfazék, rézmozsár, ónkanna, szita, vasrosta, fatányér a leggyakrabban említett tárgyak. A villa, kanál, kés közül csak azt említik, aminek legalább a nyele ezüstös, vagy esetleg aranyozott, tehát aminek külön értéke van. Az otthonok díszítésével kapcsolatban főként az abroszokat és szőnyegeket kell kiemelni. A szőnyegek nem a földön, hanem inkább a falon, vagy az ágyon és az asztalon voltak. Említenek olyan szőnyeget is, melyre a négy evangélista volt ráhímezve, amint leírják. De van perzsiai szőnyeg, török kárpit és más egyéb dísz is. Nagyon díszesek lehettek az ágyneműk: ezzel viszonylag részletesen foglalkoznak. A férfiak és nők ruházatával kapcsolatban meglehetősen általánosak az adatok: inkább csak globálisan intézkednek arról, hogy a ruháimat hagyom ennek vagy annak. Ritka az olyan testáló, aki kiemel közülük egy mentét, nadrágot, köpenyt, subát, süveget és arról esetleg elmondja, hogy milyen volt az anyaga vagy a színe. A ruhaanyagokról részletesebben beszélnek. Hogy milyen változatos volt, erről csak annyit, hogy például posztófajtából volt karasia, kamuka, kentula, istamet, csimazin és még néhány más is. Ez főként azzal függ össze, hogy meglehetősen magas volt a városban a katonaság aránya: a katonaság viszont a fizetése egy részét posztóban kapta, s mint Gecsényi Lajos utalt rá, ezt részben megvarratta, részben eladta, így meglehetősen nagy volt a posztó forgalma a váro-son belül. A ruhatár egyébként viszonylag változatos volt, erről azonban inkább már a hagyatéki leltárak beszélnek, mint a végrendeletek. A személyes értéktárgyak közül nagyon ritkán rendelkeznek könyvekről: nagy valószínűséggel azért, mert ezt esetleg már elosztották a végrendelkezés előtt. Én mindenesetre feltételezem, hogy annál a 9 forrásnál, amely az 1000-ből könyvet említ, lényegesen több olyan testáló volt, akinek könyve is volt (más adatokból ezt lehet tudni). Mindenesetre a végrendeletekből csak ennyi jön ki, s ezekben is csak általánosságban írnak; nagyon ritkán nevezik meg, esetleg cím vagy téma szerint, hogy milyen könyvről van szó. Viszonylag részletesek a gyűrűk leírásai: főként azt részletezik, milyen kő van benne, hány grammot nyom és mennyi az értéke. Még részletesebbek az adatok, ha netán zálogban van az az értéktárgy: olyankor abszolút részletességgel leírják, hogy vissza tudják pontosan kérni. Nagyon gyakran előfordul a pártaöv, kb. minden negyedik testálónál említtetik, nem ritkán több is. Ezek súlyát, értékét, díszítését szokták viszonylag részletesen leírni. Mellettük a kupák, kannák és poharak, amit még esetleg részletesebben leírnak. És katonáknál a fegyver, mint értéktárgy, amennyiben az díszes, esetleg aranyozott vagy ezüstözött a markolata. Készpénzük - mint említettem - nagyon kevés volt: ezt általában ládában tartották, esetleg zacskóban; egy esetben van adatunk arra, hogy a 100 aranyát egy gurgulácskában tartotta a testáló. Volt olyan végrendelkező is, akinek semmije sem volt. Egy erre utaló idézettel zárnám ezért ezt a felsorolást: 1627-ben egy Koppány Miklós nevű testáló azt mondja, hogy az adósait fizesse ki a felesége abból, amije van; "mert sem pénzre, sem ezüstneműre, sem egyéb eszközre, az mi nincs, nem tehetek testamentumot."

Nagyjából ezt szerettem volna elmondani a győri polgárok mindennapi életéről, főként annak kereteiről, hiszen azt hiszem, a család, valamint a városi környezet az, amiről kevesebbet lehet tudni.

A vagyontárgyak említése pedig úgy lenne izgalmasabb, ha legalább részletesebb leírás vagy vetített kép is lenne róluk, hogy mutatni is tudjam. De talán a felsorolás is mutatja, hogy - ha e téren esetenként a források egy része szegényes is -, összességében ekkora mennyiségű forrásból már kijön valamilyen kép.