Tomka Péter
Győr a régészeti ásatások tükrében
a kezdetektől a középkorig

Egy óra arra, hogy Győr város és környéke régészetének korszakairól beszéljünk, természetesen nagyon kevés. Elöljáróban hozzáteszem, hogy a népvándorlás korának kutatójaként az 5. századtól a 10-11. századig vagyok illetékes - megkísérlek azért a többi korszakkal is foglalkozni.

A győri régészeti kutatások nagy múltra tekintenek vissza. Már a humanisták leírtak Győrből származó római kori sírköveket. A 18. század második fele - végre a módszeres kutatás megindulásának korszaka. Az első említendő név Róka János (Janus Arabonensis) neve. A győri származású váci kanonok 1782-ben adta ki latin nyelvű munkáját az általa akkor ismert győri (elsősorban római kori) régiségekről. Czech János nevét már mindenki ismeri. A 19. század harmincas éveitől kezdve rendszeresen gyűjtött a városban, gyűjtéseit le is írta. Talán nem mondok újdonságot, ha a Fácánkertet említem, ahol a római kori sírköveket helyezte el. Aztán természetesen Rómer Flóris következik. 1859-ben ő hozta létre itt az első múzeumot, a vidéki múzeumok közül az egyik legelsőt. A múzeumnak otthont a bencés rendház adott - ez a hagyomány nagyon sokáig megmaradt. A győri bencések rendházában, illetve a gimnáziumban volt az a hely, ahová nemcsak a győri, hanem a Győr környéki leleteket is összegyűjtötték, ehhez a megye és a város is támogatást nyújtott. Méry Etel a múlt század végén működött, az ő nevéhez fűződik a homokgödri római kori emlékek megmentése, valamint a Kálvária környéki római sírok leleteinek begyűjtése. Aztán Börzsönyi Arnold következett, aki a téglavető-dűlői avar kori temető feltárásával tette nevét híressé. A korábbi gyűjtések elsősorban szórványok, építkezéskor vagy egyéb munkák során előbukkanó tárgyak összegyűjtésére szorítkoztak, Börzsönyi azonban már rendszeresen, módszeresen ásatott. A győri avar temető sokáig a legnagyobbnak számított az országban a maga nyolcszázegynéhány sírjával, félre is magyarázták annak rendje és módja szerint - egészen a hetvenes évekig többen úgy értékelték, hogy ekkora nagy temető csak egy nagyon nagy központ mellett jöhetett létre. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van: 150 év alatt majdnem minden közönséges későavar falu létrehozott ekkora temetőt - ez azonban mit sem von le az ásató és publikáló érdemeiből. Lovas Elemér a húszas-harmincas években volt a régiségtár vezetője, számos leletmentés megszervezője és tudományos közlemény szerzője. Lovas Elemér igazi muzeológus volt, kapcsolatot tartott az ország vezető régészeivel (elsősorban a Nemzeti Múzeum kutatóival), sokat tanult tőlük, sok adatot nyújtott nekik.

Még a II. világháború előtt szerveződni kezdett a bencés gyűjtemény mellett a városi múzeum is. A háború után - az ismert körülmények között - " egyesült " a városi múzeum és a bencés gyűjtemény, miután sok minden egyszerűen az utcára került a kolostorból illetve a gimnáziumból. Szavahihető visszaemlékezések szerint a múzeum munkatársai ruháskosárban hordták át a leleteket, jóformán az utcáról mentették, ami még menthető volt. Az így megmentett régészeti leletek képezik ma is a Xántus János Múzeum régebbi törzsanyagát. Az új múzeum igazgatója régész (nem is akármilyen régész) lett: az Érsekújvárról áttelepült Szőke Béla, majd halála után Mithay Sándor vette át a stafétabotot. 1956 után Uzsoki András került az igazgatói székbe - újfent régész... Nyilvánvaló, hogy a régész-igazgatók mindvégig kézben tartották a város és környéke kutatását, ez a feladat később - nem minden morgás és küzdelem árán, a folyamatosan jelen lévő munkatársakra hárult. Néhány név hangozzon el itt: Gábler Dénesé, aki hosszabb, és Albecker Máriáé, aki rövidebb ideig dolgozott itt, - Szőnyi Eszteré, aki 1970 óta gondozza a római kort (sőt újabban igazgatja is a múzeumot), Egry Ildikóé, aki az őskor, különösen a neolitikum szakembere. Magam a népvándorlás kora gazdájának érzem magam és botcsinálta középkorosnak (jobb híján). Jelenleg hármunkból áll a stáb - ez azonban nem jelenti azt, hogy mások nem jutnak szóhoz. Nagyobb munkáknál először megyebeli kollégáinkat szoktuk meghívni (saját példámat idézhetem: még soproni koromban indultak első győri és Győr környéki feltárásaim), máskor országos intézmények (pl. az Akadémia régészeti intézete) munkatársaival dolgozunk együtt. Az utolsó öt-hat év hatalmas mértékben meglendítette a gyűjtemény gyarapodását. Igaz, az autópályák melletti nagy ásatásaink csak közvetve csatlakoznak Győr város régészeti történetéhez, az eredményeket visszavetítve azonban ma már másképp tudjuk értékelni az elődök munkáit is. Ennyit röviden a kutatástörténetről.

Ami a város területét illeti, azt kell mondjam, hogy a teljes őskor idejéből, egészen a rómaiak megjelenéséig, a mai belváros területe alig-alig szolgáltatott valamilyen régészeti leletet. Úgy tűnik, mintha nem is laknák. A múzeum udvarán Barkóczi László, akkoriban a Nemzeti Múzeum, később az Akadémiai Intézet munkatársa tárt fel feltehetően bronzkori sírt, de ez olyan bizonytalan adat, hogy nem is igen merek rá hivatkozni. Nem olyan régen, leletmentés során találtunk a Rákóczi utca 18-ban a római kori beépítés alatt, tehát azt megelőző korszakból származó néhány kézzel-formált " vacak " prehisztorikus cserepet - valószínűleg ezek is bronzkoriak, de őszintén szólva, biztos nem vagyok a dologban. Annál gazdagabbak a város külső területei.

Az őskor egész nagy korszakának legelső nyomai a neolitikumból származnak. Mithay Sándor ásatása az un. pápai vámnál sokáig nemcsak az első, de egyetlen is volt, ami a Krisztus előtti 5000 körüli évszázadokra adatot szolgáltatott. Az őskori lelőhelyek általában azon a külső íven sorakoznak, ami az Iparcsatorna-Fehérvári út - Téglavető dűlő - Czirkeli ér - Szabadhegy lába - Pándzsa vonalán át éri el a Rábát. Hogy ennek mi az oka, arról sokat vitatkozunk. Majdnem biztos, hogy az akkori vízrajzi viszonyok adják a magyarázatát. Valószínűleg a Rába-torkolat sem egészen ott volt, ahol most, az a belső rész azonban, ahol jelenleg a belváros található, bizonyosan vízjárásokkal, elhagyott medrekkel szabdalt, nehezen megközelíthető terület volt - kivéve talán azt a dűnesort, ami a Rába keleti oldalát kíséri egészen a Káptalan-dombig. A bemutatott ív külső oldalán illetve a dűnesoron tűnnek fel mindig az őskori leletek. Említettem a pápai vámot. Az ún. Ritter-földeken, ahol a közelmúltban a buszforduló volt, a pápai út mentén jelentős rézkori leleteket tárt fel Mithay Sándor. A legjelentősebb bronzkori lelőhely továbbra is a külső részeken található: a Téglagyár területéről került be a múzeumba több bronzkori kincslelet. Ne értsék félre: nem arany, nem ezüstkincsről, hanem bronz lándzsákról, sarlókról, viseleti tárgyakról, azaz raktárleletről van szó. Bronzkori hamvasztásos temetőt egyébként Csanak mellett, az Ml-es és a 83-as út találkozásánál találtunk újabban. A korai vaskor (amit a régészek Hallstatt-kornak neveznek a Svájc és Ausztria határán lévő híres lelőhelyről) leletei a város területéről - egyelőre - nem ismeretesek. Pedig lenniük kellene, hiszen nem olyan nagyon messze, Baráti határában ott van (vagy csak volt?) az a néhány, európai hírű leletanyagot szolgáltató halomsír - még Börzsönyi Arnold tárta fel annak idején - amelyek sírkamráiból több, a hamvakat tartalmazó urna mellől egyebek között zablatöredékek és kocsi vas alkatrészei kerültek elő. Kocsitemetkezés volt tehát a halom alatt, valamilyen regionális központ vezetője és házanépe temetkezhetett oda.

A következő nagy korszak a kelták kora. A több hullámban történt kelta hódítás során Krisztus előtt 400 táján érték el nyugat felől területünket az első beköltözők. Nos, a kelták is az említett külső íven találhatók meg. Kelta sírokat találtak a Szeszgyár-Újszállások területén (sajnos nem módszeres ásatásokból származnak a leletek, ezért értékelésük is nehéz), valamint, a Rába mentén kissé beljebb húzódva, a Kálvária illetve a GYESEV állomás környékén. Már nem Győr közvetlen területe (még ha kinn is van a " Győr " tábla), de szó nélkül nem hagyható a ménfőcsanaki lelőhely, ahol a volt TSZ-kertészet és a Savanyítóüzem mellett a Kárpát-medence egyik legkorábbi kelta temetőjének részletét tárta fel Uzsoki András. Ma már tudjuk, hogy csak egy kicsi részletét, hiszen a 83-as út és a leendő bevásárlóközpont leletmentései során ugyanennek a sokáig használt temetőnek még jó pár sírját mentettük meg. A temetőből az egyik nagyon gazdag, fegyverekkel (lándzsával, karddal, pajzzsal) ellátott férfiú látható nálunk a múzeumban. Gyöngyökkel, karperecekkel, lábperecekkel szépen felcicomázott hölgyek nyugodtak a ménfőcsanaki temetőben - amíg fel nem szedtük őket. A borostyángyöngyök a távolsági kereskedelem bizonyítékai. Megint csak arról van szó, hogy a térség jelentős ebben az időben is, de a város belterületén ez nem érzékelhető. Ami meglepetés, hiszen Győr római kori neve (Arrabona) kelta eredetű, még ha az Arrabo folyóról kapta is a nevét. A dombok lába meg a folyók találkozása, az átkelőhelyek a településtörténetben mindig fontos szerepet játszottak. Ennek ellenére a belvárosból kelta leletünk nincs. Az ember azt gondolná, hogy a kutatás hiányossága a magyarázat - ezt a lehetőséget soha nem lehet teljesen kizárni. De olyan ásatások során, mint a Széchenyi-téri, vagy a Káptalan-dombon a vagongyári vendégház helyén illetve a Borsos-ház átépítésekor, sikerült a rétegsorokat a szűz talajig követnünk - és keltáknak nyoma sincsen. Valószínű tehát, hogy nem a nem-odafigyelésről van szó: tényleg lakatlan a terület egészen a római korig.

A jelentős változást a város építéstörténetében a római kor hozza. Azért merem így mondani, mert a római kori állapotok alkotják azt az örökséget, amit a 10. században a honfoglaló magyarok, még inkább az államalapításkori ispáni vár megszervezői vállalni tudtak. A római kor jelentősen megváltoztatta környék arculatát.

A Káptalan-dombon létrejött a katonai tábor, amelynek első megszálló csapata, az ala Pannoniorum már az 1. század elején, Tiberius császár uralkodása idején szerepel. Még az 1. században Claudius, majd a Flaviusok alatt szír íjászcsapat táborozik Arrabonában, jelenlétüket feliratok igazolják. Az itureai lovasokat a 2. század elejétől az ezres létszámú ala I. Contariorum Milliaria váltja fel, lándzsások tehát, akik egészen a 4. századi nagy hadsereg-átszervezésig a megszálló csapatot jelentik Arrabona táborában. Az első tábort még föld-fa szerkezetű sánc védi, a legénységi szállások meg a parancsnoki épületek is fából épültek. A csapatváltás egyben jelentős építkezésekkel járt együtt: kőfallal veszik körül az erődöt, kőből épülnek a belső épületek is. A 4. század folyamán aztán a későrómai kori hadseregreform következtében megváltozik az egész határvidék helyzete. A táborokat megkisebbítik, egyben rettentően megerősítik (azon még vitatkozhatunk, hogy Arrabona esetében erre még Diocletianus vagy már Nagy Constantinus uralma idején kerül sor). A későrómai erőd hosszú szakaszát sikerült feltárnunk, a 2,8 m széles, helyenként három méter magasan álló, patkó alakú tornyokkal tagolt borzasztó erős falat az építkezés során sajnos értelmetlen módon teljesen elpusztították. A bemutatás egyedülálló lehetőségét szalasztotta el a város, most már csak abban reménykedhetünk, hogy néhány ponton későbbi feltárások vagy városrendezés során sikerül még valamit elkapni belőle. A későrómai változások következményeként új csapatok kerülnek az erődbe, nem is lehet egészen biztosan tudni, hogy kik. A Notitia Dignitatum nevű 4. század végi - 5. század eleji forrás különböző, Arrabonában állomásozó csapatokat nevez meg (lovasokat, mint az equites promoti és a cuneus equitum Stablesianorum, hajósokat, mint a milites liburnarii), ezek valószínűleg nem egyszerre állomásoztak itt, hanem talán egymás után, az sem zárható ki, hogy csak rész-egységeik tartózkodtak az erődben.

A 4. század utolsó nagy korszaka, a valentinianusi kor után ez is megszűnt. A limestáborokból visszavonták a katonaságot. Arrabona is erre a sorsra jutott - az ásatások alapján igazolni tudtuk, hogy a környék lakossága költözött az erődfalak mögé. Ettől kezdve már határvédő parasztkatonaság (limitanei) védi az erődöt, ameddig védi.

Női dolgok, gyöngyök, orsógombok kerültek elő a Káptalan-dombon a késő római rétegek tetején, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy polgári népesség tartózkodik a falak mögött. Gazdálkodásuk egyre inkább önellátóvá válik. Korábban a katonaság zsoldjával-igényeivel a távolsági kereskedelem hajtóereje volt, itáliai sigillata-edények, üvegek, rajnavidéki díszedények kerültek elő az erőd területéről. Ettől az időtől kezdve a távolsági kereskedelem megszűnik, saját maguk fabrikálják a kis edénykéiket valahol a környéken és szemmel láthatóan megnő a vadászott állatok aránya az előkerült állatcsontok között. Addig a rendszeres ellátás következtében a jól megszokott katonai menü maradványai kerülnek elő a rétegekből, elsősorban szarvasmarhacsontok (a római korban nagyon vigyáztak a katonák kondíciójára). Ennek a 4. század végén - 5. század elején vége szakad, megjelennek a szarvas-, őz- , halcsontok. Magam csak ennyit tudok megállapítani, az állatcsontok szakértői nyilván sokkal többet tudnak majd mondani, ha az anyag egyszer a kezükbe kerül.

Lent a váralján, az erődön kívül polgári település csatlakozik a táborhoz (vicus, canabae - ez utóbbi jelentése: bódék). Tulajdonképpen hevenyészett kis telep: nem város, hiszen nem kapott soha a római korban városi rangot. De itt voltak a kereskedők, az iparosok, a kocsmák, a lányok... Nagyon jó minőségű importáru került elő sorozatban a polgári településről, műhelyeket is sikerült feltárnunk. Itt laktak a katonák családtagjai. A korábbi rendszer szerint a katonák elbocsátáskor kapták meg a római polgárjogot, később jelentősen kiterjesztették a kedvezményezettek körét. Az arrabonai " táborfalvának " a későbbi várostörténet szempontjából fontos jelentősége van. A római rétegek következtében a Káptalan-domb is egyre magasabbra nőtt (nem úgy hordták össze, ilyen értelemben nem mesterséges domb, hanem planíroztak, föléépítettek, planíroztak, ismét föléépítettek), az eredeti talaj a jelenlegi járószint alatt 6,5 m-re található. Ugyanakkor a Széchenyi-téren is legalább 5 méterrel mélyebben volt a mostani felszíntől számítva. A dombot közvetlenül körülvevő polgári település tölti fel az eredetileg vízjárta, árvízeknek kitett területet. A római kori település szintjei, elrombolt házai, újra létesített padlói addig rétegződtek egymás fölé, amíg ez a terület is árvízmentessé vált - alkalmassá a középkori megtelepedésre.

Néhány szót érdemes szólni egy középületről - a római kori Arrabona egyetlen ismert középületéről - már amit ismerünk belőle. Fürdőépületről van szó, nyomai a karmelita rendház mellett a Rába part felé kerültek elő. Ez az az épület, amit már a 18. században régi romként emlegetnek. A korai helytörténeti kutatás nem tudott vele mit kezdeni, római amfiteátrumot vagy színházat sejtettek benne. Korlátozott leletmentő ásatás során kiderült, hogy igaziból fürdő állt ezen a helyen. Hogy aztán a katonaság kezelésében állt-e vagy a polgárokéban, arról lehet vitatkozni (az első megoldás látszik valószínűbbnek).

Nem beszéltünk még az utakról. Nyilván az őskorban is használtak utakat, még távolsági utakat is, ezek olyanok voltak, mint amit a régi angol közmondás említ: ahol egy kocsi elmegy, lehajlik a fű, ahol három kocsi elmegy, már kész az út. Körülbelül ilyen őskori utakkal számolhatunk itt a környéken is. A rómaiak azonban mániákus útépítők voltak. Ez nyilvánvalóan jól felfogott érdekük is volt: a katonaságnak birodalomszerte gyorsan célba kellett érni, a kereskedőknek is menni és szállítani kellett, hogy a birodalom szövete élettel teljen meg.

Vidékünkön is kiépítettek néhány útvonalat. Lovas Elemér cikke alapján (A római úthálózat Győr környékén) úgy néz ki, mintha itt lenne Róma: minden út Győrbe, azaz Arrabonába vezet... Valami igazság van is benne, hiszen nagyon fontos stratégiai pontról van szó. Itt van mindjárt a Duna, mint vízi út, mellette az ún. limes-út, ami - csak a mi szakaszunkra figyelve - Carnuntum (Deutsch Altenburg) felől vezetett Brigetio (Ószőny), majd Aquincum felé.

Ehhez az úthoz csatlakozott épp Arrabona előtt az az út, ami az ún. Borostyán útból Savariánál (Szombathely) ágazott ki és Mursella érintésével (Árpás-Dombiföld) érte el térségünket. A csomópont nyilvánvaló magyarázata az, hogy itt kellett lennie egy átkelőhelynek a Barbaricum felé. Számolhatunk egy harmadik útvonallal is, ami - kis csalással - Keszthely, azaz a Balaton nyugati vége felé vezetett. Azért mondom, hogy kis csalással, mert a pontos nyomvonalát és állomásait nem ismerjük, az ismert római kori útikönyvek (itinerariumok) nem említik. Ménfőcsanakon (megint Ménfőcsanak!) valószínűleg azt az elágazást találtuk meg, ahol ez a belső, átlós út elhagyja a Briegtio-Arrabona-Mursella-Savaria utat. Az elágazásnál mérföldkövek álltak - öt darabot meg is találtunk az út menti árokba döntve. Három jól olvasható közülük, a 3. század elejéről származnak, Macrinus, Elagabalus és Philippus Arabs császárok uralkodása alatt állították fel őket, a római mérföldben megadott távolságot Brigetiotól számítva jelzik. Ez azért érdekes, mert Brigetio ebben a korban már másik tartományhoz tartozott (nem Pannonia Superiorhoz, hanem Pannonia Inferiorhoz). Ráadásul az arrabonai tábor a carnuntumi legio alá volt rendelve, nem a brigetioi alá. Mérföldköveink feliratai sem a katonai, sem a polgári igazgatásnak nem felelnek meg - de hát ittvannak. Ismét dacolnak a tények az elmélettel - ahogy az lenni szokott. Megoldandó probléma a római kor kutatóinak, majd ők megoldják.

De menjünk tovább. Azzal, hogy polgári lakosság költözött az erődbe, annak katonai jelentősége jócskán csökkent. Amikor a hunok 433-ban vagy 434-ben békés úton, szerződésszerűen megkapták a pannóniai tartományok nyugati felét is, itt tulajdonképpen már csak romokat találtak. Vegetált ugyan valamilyen későantik népesség a romok között, vegyesen a túlsó partról, a mai Szlovákia területéről beszivárgó szvébekkel együtt, amely a római komfortot fokozatosan feladta. Eleinte próbáltak még padlófűtést (fűtőcsatornákat) építeni vályogból meg fából összetákolt épületeikben, aztán ezt is abbahagyták. Mire a hunok ideérnek, az erődfalak mögötti telep úgy néz ki, mint egy közönséges germán falu, a váralján megszűnik minden élet, temetőcsoportok keletkeznek az újraosztott telkeken. Semmi különbség nincs mondjuk az ugyanakkori dévényi szvéb nagy falu és az Arrabona egykori erődjében lakó népesség kulturális színvonala között. A hunok tehát nem égettek, nem ostromoltak, nem raboltak (nem is volt mit), hiszen szerződéssel jutottak a terület birtokába. Be se költöztek az ilyen romvárosokba, nem tetszett nekik, volt elég hely a széles mezőkön. A tágabb környéken megint csak volt valamilyen regionális központ (most az egyszer nem Csanakon), hiszen nem messze tőlünk található Pannónia egyik leggazdagabb hunkori leletének, a pannonhalmi leletnek a lelőhelye. Tulajdonképpen nincs olyan messze Csorna sem, ahol a Kárpát-medence egyetlen hunkori diadémja került elő. Nem ok nélkül sugallja tehát Bóna István professzor, hogy az a főnök, akihez a pannonhalmi lelet tartozott és akinek egyik asszonya ott lakhatott Csorna mellett, talán pont Arrabonában tarthatta a székhelyét.

A régészeti nyomok - amint fentebb említettem - erre egyelőre sok támpontot nem adnak.

A hunkor után gyors egymásutánban a gót uralom, majd interregnum következett, amit népnévvel megnevezni sem tudunk (Odoaker-kornak, az itt lakókat "prelangobard népességnek" szoktuk nevezni). A gótok 471-ben levonultak Itáliába, a 6. század első-második évtizedében a Duna mentét már megszállták a langobardok. A köztes időszakból alig van emlékünk. A Káptalan-dombon vastag fekete humuszréteg keletkezett, alján kora népvándorláskori cserepekkel, tetején már középkoriakkal. Elvadult bokrok, méteres csalán boríthatta a dombot, alig-alig mutatható ki valami kis élet ebből a korból - és ez vonatkozik a langobardokra is. Ezzel vége is a dolognak, egészen a magyarok megjelenéséig többet egyetlen darab leletünk nincs a Káptalandombról vagy a Belváros területéről. Lent a városban a hunok korát még néhány nagyon szegény sír jelzi - torzított koponyás sír például, ami egyértelműen erre a korra keltezhető - vaskés, vascsat az összes leletünk, azaz igazán csóró népség volt. Az avar kor igazán nagy korszaka a vidéknek, fontos és tényleg minden szakkönyvben hivatkozott leleteink vannak - a települések és temetőik azonban újra kiszorulnak-kihúzódnak az "őskori" külső ívre.

Sorakoznak a temetők:

Repülőtér (Mithay Sándor leletmentése volt), Újszállások (néhány szórványlelet), Téglavető-dűlő, Köztemető bejárata (Lovas Elemér megfigyelése), Ritter-földek (egyetlen sír, a rézkori leletmentés "mellékterméke"). A Rábán túl a Somos-dűlőben (ma Bokányi Dezső utca vége) avar település néhány objektumát tártuk fel. Még a révfalui oldalon is Bácsa illetve Sáráspuszta távolságában bukkannak fel az első avar leletek. Az íven belül semmi, egyetlen darab avar cserép sincsen. Azt tehát, hogy Győr az avar capcan városa - ahogy Váczi Péter professzor gondolta és meg is írta a 700 éves évfordulóra megjelent kötetben, tessék elfelejteni. Szépen kiszámolta ő ezt papíron, de a gyakorlatban semmi nyoma.

A Káptalan-dombon újra megjelenő település első nyoma már a magyar honfoglalás utáni. Megtaláltuk a Szent István kori ispáni várhoz tartozó gerendaszerkezetű sánc kis részletét és a mögötte húzódó gazdasági épületek sorát. Alatta olyan földbe mélyített tárház került elő, amit több mint negyven méter hosszan követtünk az ásatási területen, de mind a két oldalon "kilógott" belőle - gyakorlatilag a domb teljes déli frontját elfoglalta. Hatalmas cölöpszerkezetű építmény volt, kocsi szélességű lejáró vezetett bele. A nagy tárházat mindenképpen a 10. századra (talán Géza uralkodásának idejére) kell kelteznünk. Még ezt is megelőzte egy kis földbe mélyített kunyhó tűzhellyel. Belőle származik az gömbhasú, grafitos anyagú edény, aminek pontos párhuzamát nem találom ugyan sehol, de formája délnémetországi kerámiákra emlékeztet, anyaga meg egykorú délmorvaországi és alsóausztriai lelőhelyeken jellemző. Anyag és forma egyelőre csak nálunk találkozik, ennek ellenére (elsősorban a grafit miatt) biztos, hogy importáruval van dolgunk és a nagyon korai, 10. századi dunai kereskedelemmel függhet össze. Ez tehát az első, honfoglalás utáni objektumunk. Aztán következik a nagy tárház, majd a 11. századi erődítés és az ahhoz csatlakozó, szintén tárolásra alkalmas épületsor. Építésük és pusztulásuk (kivéve az utóbbit) jó száz éven belül játszódott le.

Találtunk mindenesetre olyan 11. századi építményt, amely feltételezi olyan hatalmi szervezet meglétét, ami azt meg tudta töltetni és olyan termelés meglétét, ami képes volt a tárházat megtöltő fölösleget előállítani. Az alján egyébként égett gabonamaradványokat figyeltünk meg. Alaposan át kell tehát értékelnünk azt a képet, amit a 10. századi magyar gazdaságról régebben még a tankönyvek is írtak, és amihez néhány jónevű történész ma is makacsul ragaszkodik, hogy ugyanis a magyarok a Kárpát-medencében nomád állattenyésztést űztek, nyájaik után kóborolva és a kalandozásokra azért volt szükség, mert a bomló nemzetségi társadalom katonáskodó rétegét valahogy el kellett tartani, valamint, hogy egész földművelő kultúránk tulajdonképpen a helyben talált szláv népességtől származik. A kép megváltoztatásához persze nemcsak a győri ásatások eredményei vezettek - de azok is hozzájárultak.

Érdekes, hogy az első magyar temetőket továbbra is a többször emlegetett külső sávban találjuk: a Szeszgyárnál, a Téglavető-dűlőben, a Lehel utcában, a Rábán túl a Pós-dombon. Az azonban már kétségtelen, hogy a Káptalan-domb területét a 10. században megszállták a magyarok. Itt épült ki aztán az ispáni vár, amelynek életét bemutatni már nem az én kötelességem lenne - ha a régészeten kívül bőséges forrásanyag állna rendelkezésre. Az én tisztem marad tehát elmondani, hogy a győri várat is föld-fa szerkezetű sánc védte, ezt ugyan a későbbi építkezések során a koranépvándorláskori rétegekig lehordták, megmaradt azonban utolsó gerendája, amelyhez (más egykorú sáncokhoz hasonlóan) égett vörös réteg csatlakozott, a vízszintesen összerótt gerendaszerkezet maradványaival. Említettem már, hogy a pontosan a 10. századi tárház fölött elhelyezkedő építmény annak nemcsak helyét, de jórészt funkcióját is örökölte: tárolásra használták elsősorban. Relatív időrendje nem lehet vitás: keltezhető a vörös rétegből előkerült leletanyag, fölötte a töltésben Árpád-kori cserépbográcsok töredékei feküdtek, ebbe a rétegbe 13. századi kőépület alapfalait vágták bele. Az ispáni vár védelmében állott az első templom, amit Győrben építettek: a Szent István alapította győri püspökség székesegyháza. Nem azonos ugyan a ma álló épülettel, de valószínűleg annak belsejében kellene keresni. Nem azonos a mellette feltárt un. kis templommal sem (Kozák Károly, akkor az Országos Műemlékvédelmi Felügyelet régésze vezette az ásatást). Ez utóbbiról a feltárás-bemutatás körüli lázas, vitákkal terhes időben néhány téves képzet kapott hangot, újsághírekben, propagandaanyagokban. Bizonyos, hogy ma látható felmenő falai - építészeti részletformák alapján - 12. századiak. Az is bizonyos, hogy volt egy korábbi fázisa is - a vita arról szólt, hogy mennyivel korábbi. A furcsa kis templomnak északról nyílt a bejárata, ami teljesen szokatlan - rendes körülmények között déli vagy nyugati bejáratot vártunk volna. Ez indította az ásatót annak a munkahipotézisnek a megfogalmazására, amely szerint Győr és a térség legkorábbi keresztény templomáról lehet szó, amit még a 9. században, az avar kor végének zavaros időszakában a Passau felől érkező térítők emeltek volna és azonos lenne a rejtélyes "Ábrahám egyházával". Csakhogy semmi sem indokolja azt a feltevést, hogy az első periódus háromszáz évvel előzze meg a másodikat. A rétegviszonyok és a templom körül előkerült temetkezések a 11. század elé nem keltezhetők (s-végű hajkarikás sírok). Az északi bejárat pedig pontosan szemben van a székesegyház déli kapujával: a kettő bizonyára együtt funkcionált.

A vár alatt (az ún. váralján) a 11. században polgári település jött létre. Ez mindig is így szokott lenni - már a római korban is, ha még emlékeznek rá. Az Árpád-korban, de legalább is a 13. század közepéig-második feléig falusias, agrár-jellegű a győri váralja, ugyanolyan félig földbe mélyített házacskákkal, szabadban álló kemencékkel, tűzhelyekkel, tároló gödrökkel, mint a környező falvakban. Itt talán egy kicsit nagyobb a népességkoncentráció, egy kicsit többen vannak, mint az aprófalvakban a környéken, egész település-láncolat alakul ki. Nekem úgy tűnik, a jelenleg rendelkezésre álló régészeti leletek alapján, hogy nem a római korban frekventált déli, azaz pápai úti vonalon, hanem nyugat felé, a budai út mentén sűrusödik ez a település-láncolat, szinte megszakítás nélkül a Vagongyár-Szeszgyár területéig, vagy még tovább. A váralja plébániatemplomáról írott források szólnak, Szent István protomartyr tiszteletére emelték. Nagyjából a helyét is sejteni lehet, a régi megyeháza alatt, ahol később a ferences kolostor létesült. Körülötte temető volt, elő is került jónéhány sír, de véletlenül sincs bennük semmilyen datáló lelet, így aztán fogalmam sincs, hogy a középkoron belül mikoriak. Várjuk hát a szerencsés leletet és valamilyen "szerencsés" építkezést, amelynek során hozzáférhetünk a romokhoz.

A 13. század vége az a korszak, amely teljesen megváltoztatja a korábbi képet. Azt, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás, tőlem ne kérdezzék. Hatalmas városrendezési munkák folytak a város, főleg a váralja területén a városjog megkapása körüli időkben, vagy előtte, akkor a városjog tulajdonképpen a status quot ismeri el, vagy közvetlen utána, akkor a jogadományozás indikálja a későbbi fejlodést. A Széchenyi-téren be tudtuk bizonyítani, hogy a térnek legalább is az északi részét legkevesebb fél méterrel visszabontották. Planíroztak, földet hordtak le a területről, a korábbi Árpád-kori objektumokat mintha leborotválták volna. Ekkor létesült itt az első piactér. Kavicsozása világosan, összefüggően lezárja a megelőző korszak rétegeit, belőle és még fölüle is 13. századi leletanyag került elő - az eseményre még az Árpád-korban került sor, annak a vége felé, és ez igen jól illik 1271-hez.

Ugyanekkor palánkot kezdenek építeni a város körül (hiszen ettől kezdve már joggal beszélhetünk városról), nyomát a Teleki utcai ásatások során találtuk meg egy nagyon kis szakaszon. Maga a palánk gerendaszerkezetű volt, amit földsánc erősített és akkor pusztult el, amikor megint kicsit kijjebb megindultak a nagy török-kori várépítés munkái, ezt jól lehetett a leletanyaggal keltezni.

Az 1271 körüli évek a város szerkezetében, építéstörténetében is jelentős változásokat hoztak. Ami ezután következett, azt elmondani már nem az én dolgom.