Szakál Gyula: Győri elit a 19. és a 20. sz. fordulóján

Előadásomat egy szubjektív megjegyzéssel szeretném kezdeni: Mondandóm címét a szervezők adták, én némileg szeretném pontosítani. Az elkövetkezendő órában a győri polgári mentalitásról, vagy másképpen fogalmazva a győri ember gondolkodásáról, viselkedéséről hallhatunk. Honnan jön ez az érdeklődés, kérdezhetné bárki. Jó tíz esztendeje Debrecenben voltam egyetemista és életemben először mozdultam ki Győr környékéről. Akkor tűnt fel először, hogy milyen kicsi ez az ország - még Trabanttal is át lehet rajta utazni, akár fél nap alatt is - , mégis milyen nagy lokális különbségek vannak. A távoli városnak még talán a levegője is más volt. Az emberek máshogy gondolkodtak, mások voltak a reakcióik. Az első időben bizony igencsak idegennek éreztem magam. Persze, ahogy teltek, múltak, megszoktam, alkalmazkodtam, egyszóval szervesültem ebbe a lokális közösségbe, jól éreztem magam. És amikor az egyetem elvégzése után hazakerültem, Győrben vetették a szememre, hogy megváltoztam. Úgymond még a nyelv is más volt, amit beszéltem. Ekkor merült fel bennem a kérdés, hogy van-e győri karakter, van-e győriség. Ha erről valamikor könyv születik, biztos érdekes olvasmány lesz, még a nem Győriek számára is.



Alapvetően tehát Győrről van szó, de ha a település lakóiról, a polgárról beszélek, akkor mindig igyekszem tágabb összefüggésben értelmezni és elemezni ezt a problémát. Az egész gondolatmenet központi magját gondolkodásunk, viselkedésünk képezi. Arról van szó, hogy az emberek mindennapi életét meghatározza viselkedésük, magatartásuk, egyéni - és társadalmi karakterük. Ezekkel a kategóriákkal lehet jellemezni bennünket és lehet elemezni a korábbi győri polgárt is. Röviden: akkor viselkedem, amikor a pillanatnyi ingerekre reagálva alkalmazkodom a környezethez, vagy megkísérlem annak a megváltoztatását. A magatartás ennél összetettebb tevékenység, amikor az ember már tudatosan és magasabb intellektuális szinten irányítva valósítja meg a környezethez való alkalmazkodást. Ennél magasabb szinten szerveződő emberi tulajdonság a karakter (jellem), ami még megkülönböztet bennünket a többi embertől és stabilan irányítja életünket. A karakter állandósult értékei különösen közép- és hosszútávon irányítják életünket. Ennél jóval összetettebb és bonyolultabb, de a történész számára mégis a legizgalmasabb a társadalmi karakter vizsgálata. Ez pedig nem más, mint az egyének karakterstruktúrájának az a része, amely megegyezik a csoport tagjainak a többségével. Ezek a tulajdonságok a közös tapasztalatok nyomán a csoport mindennapjaiban alakultak ki és rögzülnek életformává. Az egyén szempontjából a karakter ösztönzi az embereket, hogy a gyakorlat szempontjából sikeres módon cselekedjenek és ez egyben pszichológiai szempontból is kielégítést nyújtson számára. A társadalom szempontjából pedig egy adott korszak szükségletei válnak bensővé és ennek az egyén energiái a gazdaság és a politikai szolgálatába állnak.

Az európai történelemben David Riesmann nyomán három nagy történelmi karaktertípust lehet megkülönböztetni. Valamikor régen a feudalizmus korában (ma már egyre inkább tradicionális társadalomnak hívjuk) az embereket a hagyomány irányította. Így is nevezik ezt a karaktert, hogy hagyomány irányította ember. Úgy gondolkodtak, viselkedtek és éltek ahogyan szüleik, nagyszüleik, illetve ez a falusi és városi közösség amibe születtek. Ezen a karaktertípuson az első rést a reneszánsz és a reformáció ütötte, de az igazi tömeges változás a polgárosodással kezdődött. A hagyományok fokozatosan elvesztették értelmüket, sőt kicsit modern szemlélettel vizsgálva köznapi piaci értéküket is. Kialakult egy olyan új világ, ahol az egyéni autonómia, egy igen erős belső értékrendszer irányította az emberek viselkedését. Az iskola, az újságok és a regények segítettek a mindennapok tapasztalatai mellett kiformálni ezt a karaktert. Ezt az embertípust nevezzük belülről irányított embernek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ennek az embertípusnak van egy belső iránytűje és ennek alapján él, tájékozódik a világban. Olyan erények alakítják az életét mint a takarékosság, a mértékletesség, az óvatosság és a gyanakvás. Mondani sem kell, hogy a 20. sz. közepére már ez az embertípus is elavult karakterré vált. A belső "iránytűt" felváltotta egy "radar" ami megismeri, értelmezi számunkra a világot. Röviden fogalmazva ma már egyre inkább a külvilág irányít bennünket.

Ugorjunk vissza a századforduló polgárház és annak értékeihez. A polgár egyszerre jelentett (és jelent) társadalmi helyzetet, értékrendet és életmódot, életstílust. Nemcsak a különböző korszakoknak és nemzeteknek vannak sajátos polgári karaktereik, hanem az egyes régióknak, településeknek is. És most térnék rá az előadás igazi témájára a győri polgári karakterre.

A kiegyezés Győrt gazdaságilag igen kedvező helyzetben találta. A korabeli szemlélő mozgalmas képről tudott beszámolni, a város több évtizedes virágzó kereskedelme meghatározta a település arculatát. A Duna parton nyüzsgő, dolgozó emberek zaját csak a hajók és a gőzmozdonyok zakatolása tudta elnyomni. Télen sokszor másfélszáz hajó horgonyzott a kikötőben, amelyek közel egyharmada a győri polgárok tulajdonában volt. A folyóparton sorakozó magtárak gyomra négymillió mérő gabona befogadására voltak alkalmasak. Ennek a hatalmas mennyiségű árunak a forgalmazása legalább háromezer embernek, a lakosság 15 %-ának adott biztos és igen tisztes megélhetést. Az 1850-es évektől jó másfél évtizedig a kereskedelmi fellendülés annyira látványos volt az idegenek szemében, hogy az ez idő tájt keletkezett "kalmárváros" jelző még napjainkban is él a városi polgárok tudatában.

Tíz évvel később a gabonakereskedelem megtorpanásával a súlypont némileg áttevődött az állatforgalomra. Akárcsak a búza esetében, itt is közvetítő kereskedelemről volt szó. Előbb a Dunán, majd a vasúton évente közel 300 ezer sertés és 10 - 20 ezer szarvasmarha érkezett Győrbe, hogy pihenés és hízlalás után eljussanak Grác, de még inkább Bécs piacaira.

A kedvező gazdasági feltételek azonban az 1860-as évek elejétől megváltoztak. A Buda-Trieszt vasútvonal megépülésével a főváros kereskedelmi, gyűjtő és elosztó szerepe jelentősen megerősödött. A gazdasági erőtér ilyen átrendeződése alaposan csökkentette Bécs gabonaforgalmát, amelynek következtében Győr terménykereskedelme szinte alapjaiban rendült meg. A helyi sajtó és a közhangulat valóságos katasztrófáról beszélt. A legtöbb nagykereskedő Pestre, Nagykanizsára vagy Bécsbe tette át székhelyét, és ezáltal létszámuk 1881-re mindössze 17-re csökkent az öt évvel korábbi 84-gyel szemben.

A válság azonban korántsem volt olyan mély és megrendítő, mint gondolnánk. A város gazdasági vezető rétege, a korszak sikeremberei megkísérelték a védekezést. Már a válság első jeleire megkezdődött azoknak a stratégiáknak a kidolgozása, amelyek a kedvezőtlen gazdasági helyzetet voltak hivatva elhárítani. Az előnyös földrajzi fekvés önmagában még nem elegendő a stabil növekedés biztosításához. A technikai fejlődés, ebben az esetben a vasút megjelenése, teljesen átrendezte e térség gazdasági előnyeit és hátrányait.

A város számára fontos annak a vállalkozói magatartásnak a kialakulása, mely időben észreveszi a gazdasági váltások szükségességét, és kellő erővel rendelkezik a helyes lépések megtételére. A városi kereskedők mindent megtettek, hogy elkerüljék a teljes csődöt. Az első elképzelések és lépések azonban, szinte kizárólag a régi gondolkodás továbbélését sejtetik. Gyors és kezdeti reflexként felmerült a Győr-Pápa-Keszthely-Kanizsa vonal megépítésének a gondolata. A terv nem valósult meg, ezért tovább keresték a megoldást. Felismerve a gőzhajózás előnyeit, 1865-ben maguk is kísérleteztek egy ilyen társaság felállításával. Pár évvel később már öt gőzösük vontatta az uszályokat. A forgalom csökkenését azonban nem tudták megállítani.

A túlélési stratégiák tárháza igen széles volt. Az állami segítség elnyerése reményében 1884-ben az akkor még kereskedelem- és iparügyi államtitkárt, Baross Gábort megválasztották Győr országgyűlési képviselőjének. A hagyományos szerepkört mindenáron megmenteni akaró szándék volt a közraktárak építése is. Az első próbálkozások nem sikerültek, de a város még mindig elég erős volt ahhoz, hogy a pesti konkurencia komolyan aggódjon.

A klasszikus közvetítő kereskedelem fenntartása az állatforgalom területén sem bizonyult életképesnek, noha megpróbálkoztak vele. A győri kereskedők azonban gyorsan és hatékonyan tértek át az iparszerű hizlalásra. A régióból (Bakony) és a tágabb térségből (Alföld) beszerzett állatok stabil forgalmat jelentettek. A város fejlődését azonban a kereskedelem már nem tudta biztosítani. Azok az erőfeszítések azonban, amelyek erre irányultak, részben sikeresek voltak. Megakadályoztak egy látványos gazdasági összeomlást, a gazdasági elit elköltözését, vagy a város jelentéktelenségbe süllyedését.

Győr gazdasági életének a minőségi változását a gyári jellegű ipar megtelepítése hozta. Az előnyös földrajzi környezet (bőséges ipari víz, Bécs és Budapest között a több irányú vasúti kapcsolat) önmagában még nem bizonyult volna elegendőnek. Kellett hozzá az a polgári mentalitás, amely felismerte az ipar hatását a város fejlődésére. A győri vállalkozók mindent megtettek, hogy a tőke számára vonzóvá tegyék a várost. Magánkezdeményezésként 1868-ban gázművet alapítottak, amelynek később jelentős fogyasztói között tartották számon az ipari üzemeket. Ugyancsak polgári kezdeményezés volt 1883-ban a vízmű építése, amely a pesti után a második volt az országban. A közcsatorna és a telefonközpont a gyári jellegű vállalkozásokat segítette.

A civil kezdeményezéseket egy tudatos iparpártoló várospolitika is támogatta. A város útjainak szilárd felülettel való ellátása, a közművesítés terheinek részleges átvállalása, a tisztviselői és munkáslakás-építés, az ipari üzemek számára épült külön vízmű bizonyítja, hogy a városvezetés is felismerte, a település jövőjét csak a gyáripar tudja biztosítani.

Ennek a tudatos és átgondolt politikának az eredményeképpen a századfordulós Győr már egy modern iparváros képét nyújtotta. Az élelmiszeripar (olajgyár, szeszgyár, kekszgyár) mellett jelentős volt a könnyű- és textilipari tevékenység. Az 1910-es évek közepére a város az ország második textilipari központjává fejlődött. Hasonló gyorsasággal alakult ki a nehézipar is. Az 1896-ban alapított Vagongyárnak pár év múlva már kétezer fölött van a munkáslétszáma. Ezt a dinamizmust minden bizonnyal a helyi iparpártoló politikának köszönhették. A sokoldalú támogatás mellett a 15 éves teljes városi adó- és illetékmentesség igen gáláns ajándék volt. Hasonló szemlélettel segítették 1913-ban az Ágyúgyár megalapítását. Ingyen átengedtek a gyárnak 20 holdnyi területet, gáz-, víz- és csatornavezetéket, makadámutat építettek számára.

A gyáripar megteremtése során a helyi igények, szándékok és törekvések szorosan kapcsolódtak a Monarchia fejlettebb tartományai által nyújtott lehetőségekhez. Az előnyös befektetési kilátások, a kedvező földrajzi fekvés szinte vonzotta a tőkét. A legkorábbi sikeres és nagyobb volumenű vállalkozást, az olajgyárat a morvaországi születésű Kohn Adolf indította el. A szeszgyárat és Keksz- és Ostyagyárat megalapító Léderer Ágost és a Koestlin család Ausztriából települt át. Itáliai területekről érkezett Forgianini Cedaró, aki sikeres szalámi készítő üzemet muködtetett. Gráb Miksa Csehországból, Keffel Ede pedig egy lipcsei cég leányvállalataként hozott létre a viaszosvászon-gyártás területén sikeres üzemet. Olyan országos és nemzetközi hírű család, mint a mindmáig jól csengő Ganz és a Zeiss tagjai is szerencsét próbáltak a városban.

A teljesség igénye nélkül felsorolt tények jelzik, hogy a városban a helyi vállalkozók részéről felhalmozott tőke, a szakértelem és a kockázatvállalási hajlam a modern gyáripar megalapozása felé fordult. A rátermett városvezetés és a fogadóképes városi polgárság jóvoltából a monarchia felbomlásakor Győr a legiparosodottabb vidéki város volt.

Győr gazdasági vezető rétege a századforduló körüli években

Egy város életképességét alapvetően meghatározza, hogy a településen kialakult vagy oda betelepült gazdasági-politikai elit milyen teljesítményekre képes. A vezetőcsoportok összetétele, érdekei, szemlélete, mentalitása és nem utolsósorban cselekvési elszántsága, ereje hosszú évtizedekre megakadályozhatja vagy elősegítheti a város boldogulását.

A polgárosodás legalapvetőbb feltétele, a rugalmas vállalkozói magatartás csak akkor alakulhat ki és erősödhet sikeres cselekvési mintává, ha a gazdasági tevékenység gyümölcsözőnek bizonyul. Természetesnek vehetjük, hogy ezt leggyorsabban a vagyonos rétegnél érzékelhetjük. Az adólisták tanúságai szerint, megszakításokkal ugyan, a 19. század végén nem nagyarányú, de stabil vagyoni gyarapodás figyelhető meg a város legtehetősebb polgárai körében.

Az adólisták vizsgálata - az első 70 polgár jövedeleménél figyelembe vettük a virilisek adójának dupla beszámítását - egyszerre jelzi számunkra a változás irányait, ütemét és tudósít a múltról. Az újonnan kialakult sikeres csoportoknál a konjunktúra és a visszaesés igen gyorsan érződött. Az évtizedeken át sikeres vállalkozók viszont stabil ingatlanokba (háztulajdon) és kevésbé jövedelmező, de megbízható üzletekbe fektették pénzüket. Ezáltal a megváltozott feltételek ellenére is állandósítani, vagy akár konzerválni tudták helyzetüket. Ennek lehetünk tanúi, ha az 1900-as év gazdasági vezetőrétegének foglalkozási összetételét elemezzük. A 20. század nyitányán az adólistákat a vezető hetvenes csoportból a 19. század közepe tájékának sikeres győri vállalkozó társadalma bontható ki. A pozíciók 60 %-át a kiegyezés utáni évtizedek kiemelkedően jövedelmező gazdasági ágazatai birtokolták. Jól érzékelhető, zárt csoportot alkottak a termény- és állatkereskedők, a ház- és a földbirtokosok. Hozzájuk kapcsolhatók még a jogászértelmiség képviselői, akiknek viszont igen jelentős bevételi forrásaik származtak az ingatlanokból.

A modern gyáripar és a helyi igényeket kielégítő kiskereskedők még igen szerény mértékben voltak jelen a legtehetősebbek listáján. Ugyanezt mondhatjuk el a később közismertté és kedveltté vált kisiparosokról.

A háztulajdon gazdasági szerepe sokáig meghatározó volt. A kiegyezés utáni korszak gazdag kereskedői igaz, hogy sok évtizedes tapasztalatokkal és kifinomult üzleti - piaci - szimattal rendelkeztek, a legtöbbjük mégis óvatos volt az új beruházási lehetőségek irányában. Szinte mindegyikük bizalmatlanul szemléli az újonnan megjelenő gyáripart. Vagyonukat egy tradicionális magatartás, minta alapján fektették elsősorban háztulajdonba. Az ingatlanokba fektetett tőke a 19. századi vállalkozók klasszikus felhalmozási területe volt. A kockázatmentes befektetésen túl vagyoni stabilitást, presztízst és hagyományos polgári tekintélyt biztosított a házak birtoklása. A presztízs- és stabilitás beruházások szimbolikus értéke és a társak előtt való megítélése sokkal jobb volt, mint a modern, kockázatos és nem ritkán lenézett ipari vállalkozásé. A 19. század utolsó évtizedében viszont már megrendült a csak háztulajdonból élők vagyoni helyzete. A legtöbbet adózók hetvenes listáján arányuk az 1871-es 25 %-ról nem egészen húsz év alatt 8 %-ra csökkent.

A leggazdagabbnak tartott emberek között szép számmal találtunk még földbirtokosokat is. A győri társadalom korszerűsödő jellegét mutatja, hogy a legtöbb adót fizetők között a földbirtokosok sokkal kisebb arányban szerepeltek, mint Debrecen, Pécs, Kaposvár, vagy Esztergom esetében. Akik közülük városi viszonylatban gazdagnak számítottak, sokkal inkább mezőgazdasági vállalkozók voltak, belterjes állattenyésztő, szeszgyári és pálinkafőzési tevékenységgel, mintsem hagyományos földbirtokosok. A városi polgárok földtulajdona azonban túlnyomórészt a kereskedelmi vállalkozásokhoz kapcsolódott. A termény- és állatkereskedők adóösszetétele ezt egyértelműen bizonyítja.

Az értelmiség körén belül a jogi végzettségűek jövedelme volt számottevő és stabil. A kötött- és szabad foglalkozású jogászok jövedelemforrásai azonban eltértek egymástól. Az ügyvédek kevesebb adót fizettek ugyan, de ennek túlnyomó része szakmai tevékenységükből származott. A bírák, tanácsosok, jegyzők előkelőbb helyen álltak az adólistán, de bevételük fő forrása a házbér volt. A jogász értelmiség mindkét csoportjáról elmondható, hogy hivataluk, képzettségük által szentesített társadalmi rangjuk mellett számottevő gazdasági erő és sokoldalú gazdasági tevékenység állt. A 20. század első éveiben legtehetségesebb képviseloiknek éves bevételei már megközelítették a közelmúlt gazdasági arisztokratáinak, a terménykereskedőknek a jövedelmét.

A városi népesség növekedése és fogyasztási lehetőségei a tömegigényeket kielégítő fűszer-, rövidáru-, kézműáru, díszműáru kereskedőket és szatócsokat még csak szerény bevételekhez juttatta. Köreikből csak a legsikeresebbek tudtak a helyi szinten középpolgároknak tekinthetők sorába felemelkedni.

A 20. század nyitánya lassú átrendeződést hozott a gazdasági elit soraiban. A közvetítő kereskedelem során felhalmozott tőke még biztos bevételi forrást jelentett. Erre enged következtetni a háztulajdonosok adójának a megnövekedése. Érzékelhető még az állat kereskedelem prosperálása. Ebben az ágazatban ekkor vált néhány család igazán gazdaggá. A Hilbert, a Nirnsee és a Halbritter família nevei még háromnegyed évszázad múltán is jól csengenek az idősebb győriek fülének.

Az első világháborút megelőző években, ha szerény mértékben is, de megizmosodtak a vas-, fűszer- és az élelmiszer-kereskedők. A lakosság fogyasztásának a növekedése már az adólistákon is érzékelhetővé vált. A fogyasztási szerkezet irányát jellemzi, hogy az előbb említett foglalkozási csoportok bevételei erősen ingadoztak. Ugyanakkor a hentesek, mészárosok, de még inkább a vendéglősök gazdagodása erősebb és stabilabb volt. Az adólisták tanúsága szerint ezekben az években az értelmiség anyagi helyzete is megrendült. Gazdag adózó polgárként ekkor tűntek fel a gyáriparosok. A hagyományosan jól jövedelmező malomipar mellett tisztes jövedelmet könyvlehetett el Kohn Ignác olaj-, Richards Richard textil- és Schmiedl János cukorkagyáros. Mellettük igen szerényen ugyan, de már az első, városi mértékkel gazdagnak tekinthető kisiparos is feltűnt.

A boldog békeidők utolsó éveiben a győri gazdasági elitet a csekély vagyoni gyarapodás, a fluktuáció lelassulása és némi átrendeződés jellemezte. Az ingatlanokon, a nagykereskedelmi- és az értelmiségi (jogász, ügyvéd, orvos) tevékenységen nyugvó bevételi források jócskán beszűkültek. Az ingatlanok (ház) stabilizáló szerepe érezhető volt, akárcsak az állatforgalom fellendülése. A gazdagodás súlypontja azonban a lakosság tömegigényeit kielégítő tevékenységi ágak felé tolódott. Ezzel párhuzamosan a gyárosok is feltűntek az adólistákat vezető személyek között.

A Monarchia felbomlása után töretlenül folytatódott ez a trend. A gyáriparosok, a kiskereskedők és a fogyasztási ágazatokban tevékenykedők küzdötték fel magukat a gazdasági elit soraiba. Ez a folyamat az értelmiségiek kiszorulásával járt együtt. Végül a két világháború és a városi jövedelemforrások többszöri átrendeződésének eredőjeként a gazdasági vezető rétegben szinte kizárólagosságra tettek szert az ún. közép egzisztenciák (kisipar, kiskereskedő, vendéglő, gazdasági, műszaki értelmiség stb.) legéletképesebb képviselői. Ők már nem az országos vagy a regionális vérkeringésbe kapcsolódtak be, mint nagykereskedő és gyáriparos elődeik, hanem gazdasági tevékenységük csak a városra korlátozódott.

A modern polgári identitás gyökerei

Az 1870-es években a győri polgár a kereskedelemben vélte felfedezni a maga rendeltetését, melyet a múltra is visszavetített. E szerep mellett egészen eltörpült a középkori kézműves és katonai funkció, amely pedig a múltban jelentősebb volt. A város imázsát, az élénk forgalom, a folyókon úszó teherhajók nyüzsgése, a mozdonyok zaja és a parton sorakozó raktárak fizikai látványa alkotta. A település mint látvány, a benne zajló élet mint élmény az ízig vérig polgári lét világává magasztosult. A hangulatos vendéglők, kávéházak, sétányok éppúgy részei ennek az elképzelt miliőnek, mint a csónakázás, a vízi kirándulások, vagy a közeli dombvidék nyújtotta pihenési lehetőségek.

A századfordulóhoz közeledve a kereskedelmi szerep csökkenésével majd elvesztésével átalakult Győr mentális képe is. Ekkortól a település múltbeli fontossága, fizikai arculata és jelenbeli gazdasági élete szab ideál kontúrokat a város imázsának. Érdemes figyelni a sorrendre, amely egyáltalán nem véletlenül alakul így. Elsőként a régmúlt eseményei rajzolják ki a város eszményi profilját. Ha az ország sorsát befolyásoló események sorából valami összekapcsolható Győrrel, mint I. Endre és III. Henrik csatája, a keresztes háborúk, a török idők és a Rákóczi szabadságharc, akkor ez megemeli a város rangját.

A történelemnek a város érdekében történő felértékelése rányomta aztán a bélyegét az arculat megfogalmazására is. A városkép fontosságát az esztétikai megjelenés biztosította a polgárok szemében. Nem így városunkban, ahol a modernség felé tartó Győr képe a korabeli ábrázolásokon középkori formák mögé rejtőzött. A város képi ábrázolásának a jelképe templomok, a vár és nem a bérház és a piactér.

A századvég gazdasági életének új elemei mindenekelőtt a modern ipar alig, vagy egyáltalán nem került be az ideálképbe. A római kor mint hagyomány, a nyugati határok közelsége, vagy a biztonság a forrásai e városeszmény szerint a jövő meglapozásának. A hangsúlyozottan múltba tekintő szemlélet ugyanakkor azt emeli ki győri sajátosságként, ami a megújulásra folyton képessé tette. "A nyugati határokhoz közel esvén jobban ki volt téve az idegen áramlatoknak, benne tehát némi kereskedelem is virágzott és a városi intézmény első csíráját hordozta magában. Különösen azon körülménynek tulajdonítható ez, hogy Géza fejedelem megengedte az idegenek betelepedését s ezek kiválóan a várakat keresték fel, hol nagyobb biztonságban élhettek."

Egy másik, szintén ebből az időből származó megfogalmazás a gyér természeti adottságok és a polgári teljesítmény ellentétét emeli ki. "Győr nem tartozik az úgynevezett szép fekvésű városok közé, s regényes vagy természeti szépségében bővelkedő vidéke éppen nincs. Hiányzik ehhez az első elengedhetetlen feltétel: az erdőkkel borított hegység." A nem túl hízelgő értékelés ellensúlyozásával kihangsúlyozza a város nagyságát, jelentőségét és szépségét ami az itt élők munkáját dicséri: "Győr egyenes és széles, kitűnő kövezésű és a legtöbb helyen befásított utcáival, szép épületeivel és modern közintézményeivel egyike az ország legszebb városainak."

A századfordulót követően a település helyi megítélésében először szerepel együtt tradíció és modernítás az utóbbi erős túlsúlyával. A vár maradványain és a barokk épületek mellett kezdenek fontossá válni a modern város újonnan épült negyedei, a jómódról tanúskodó polgárházak, a folyókon átívelő hidak és a gondozott közterek, azaz a modern urbanitás fizikai összetevői. A templomok és a Püspökvár már nem önmagában kelt büszkeséget a várost magasztaló polgárban, hanem a kávéházakkal, a kereskedelmi és pénzügyi palotával, a főreáliskolával és nem utolsó sorban a városházával együtt.

Minden város életében döntő fontosságú annak a vállalkozói magatartásnak a kialakulása, mely kellő időben észreveszi a gazdasági változások szükségességét, és megfelelő erővel rendelkezik a helyes lépések megtételére. A lakó- és középületekben, az utcák és terek világában, valamint az emberek gondolkodásában és viselkedésében az a létrejövő és bővülő fizikai, szellemi és szimbolikus tőke tárgyiasul. A várossal foglalkozó egyesületek tucatjai jönnek létre, könyvek, újságok jelennek meg. A polgár otthon érzi magát lakóhelyén, úgy tekint a városra, mint saját alkotására.

A polgár belső világa

A győri polgárban igen erőteljesen fogalmazódott meg saját fontosságának tudata, amint azt a korabeli sajtóból vett idézetek is bizonyítják. "Egy országot gazdaggá, naggyá és hatalmassá kereskedői és iparosai, tönkre pedig csak proletárjai tehetnek."

Az önbizalom és az öntudat mögött a szorgalom és a szaktudás tisztelete áll. Szilárdan hitték, hogy kemény munkával és vasakarattal lehet csak eredményeket elérni. A polgári nyilvánosság színterei: a helyi sajtó, a kiadványok és a szakmai egyesületek fennmaradt jegyzőkönyvei a munka ma már szinte ismeretlen, kultikus felfogásáról tanúskodnak. "Aki sánta, dolgozzék a kezeivel - akinek nincs jobb keze, dolgozzék a ballal, segíteni csak azt kell, aki egyáltalán sehogy sem képes dolgozni." Nagyon világosan érezték és érzékelték, hogy a város sorsa tőlük függ. Az ő adójuk, iparkodásuk tesz egy települést sikeressé. "Csak a munka, az embert foglalkoztató, anyagot cserélő, forgalmat árasztó munka az, ami egy városnak jelent ad és jövőt biztosít."

A munkaszeretet mellett kitapintható volt egy szinte már a szűklátókörűséggel határos prakticizmus. A győri polgárok műveltségképükben szinte kizárólag csak a szakmai ismeretek domináltak. Az egyetemi tanulmányokat és így a diplomát nem becsülték igazán. "Kínlódunk a jogi pályán, mert az illető úrfi, ki egy fejjel magasabbnak érzi magát a kereskedő vagy iparos pályára menőtől - holott valódilag szánalmas pária, ki vaktában megy neki az életnek, eltöltve egész életét zárt levegőjű szobában, lassú előrehaladással, szánalmas ki fizetéssel. A jogi kurzuson mindenki feszít elkülönítve magát a kereskedő- és iparos pályára menőktől, kik eközben hatalmas vagyonra tesznek szert. (...) Legyünk végre mi is praktikus nemzet, s járjunk a biztos meg élhetés útján, s ne a csillogó, de koldus pályához keressük a megélhetést."

A munkakultuszhoz, a gyakorlatias szemléletükhöz járult továbbá az akarat és a leleményesség tisztelete. A siker feltételévé tették az akaratot, mely erőt ad a munkához. A polgári erények egyik legfontosabbika a fáradhatatlanság és a szívósság. Legalább ilyen fontosnak tartották a leleményességet, azokat az ötleteket, amelyek hasznot hoztak. "Az élelmes vállalkozók üzletet csinálnak a szent természettel. Titkos barlangok torkában sört csapolnak, tengerszemeknél bográcsgulyás készül francia szakácskönyv után, lovagvárak színtermeiben cipősuvickolók fogják el a turistákat, a kunyhókban nem a szerelem, nem is a szegény juhászlegény, hanem "Nanák"-at és "Félszűzek"-et áruló antikvárius lakik..."

A 19. sz. legvégén a győri polgár perspektivikus gondolkodása korántsem terjedt a túlzott kockázatvállalási hajlamig. A város iparpártoló politikája sokkal inkább tekinthető mintakövetőnek, mint úttörőnek, és várospolitikai elképzeléseik mögött is mindig meghúzódott valamiféle óvatos konzervativizmus.

A gázgyár és a vízvezeték építésekor árgus szemekkel figyelték a többi várost, azokat amelyek már megfizették a tanulópénzt. Az iskolák alapítása során nagyobb önbizalom fűtötte őket olyan intézmények felállításakor, amilyenek már működtek az országban. A Monarchia győri polgárát a higgadt, ám többnyire csendes konzervativizmus mellett ugyanakkor még a gyors alkalmazkodás, a jólinformáltság és a nyugati életminták átvétele iránti készség jellemezte.

 



<< Vissza